Baltásar Del Alcázar

Dal

Szívem benső hajlatán
három tárgy van dicsbe-fonva:
szép Inésem meg a sonka
és a sajtos padlizsán.
Lányok, ífjak! Oly nehéz
oly nagy volt Inés hatalma,
hogy meggyűlöltem miatta
mindent, ami nem Inés.
Tébolyogtam lábnyomán,
teljes évig félbolondja,
míg egyszercsak az uzsonna
sonka volt és padlizsán.

Még Inésé volt a pálma,
de nehéz volt döntenem,
melyiknek lesz lelkemen
most már ékesebb varázsa.
Mert egyenlők jobbadán
ízre, súlyra, fokra, fontra:
hol Inés kell, hol a sonka,
hol a sajtos padlizsán.
Szép Inésnek bája húz,
sonkám Aracéna éke,
s padlizsánom főerénye
az, hogy antik-andalúz.

Nem tévedhetek, nem ám,
mostmár pártatlan kimondva:
egyet ér: Inés, a sonka
és a sajtos padlizsán.
Új szerelmem új igáját
használnom jó arra lesz tán,
hogy olcsóbban kapjam eztán
szép Inésem drága báját.
Ha szabódik szép babám,
és magát csak húzza-vonja,
ellensúlynak ott a sonka
és a sajtos padlizsán.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Kecskesajt Mennyország

Az elmúlt héten nyugat-magyarországi vidékeken (has)túristáskodtunk a barátainkkal. A gelencsérek falujában - Magyarszombatfán - találtunk egy „kakukktojást”: kecskesajt készítő Mestert, kis üzemével és kecskéivel. Mivel a sajtok iránt (is!) ínyem kellő fogékonysággal bír, ez eddig abban a balga tévhitben éltem, tudom mi az a kecskesajt!... (a környékünkön többen is foglalkoznak vele, pl. Valiskó kecskefarm, de én magam is szoktam kotyvasztani, mikor friss kecsketúróhoz jutok.)




Itt kellett megtapasztalnom, nem szükséges Franciaországba utazni, hogy csúcs minőségű kecskesajtokat kóstolhassak!



Buzás úr - a Mester - megteremtette Kecskesajt Mennyországot, az ízekbe öltöztetett Paradicsomot! Sajtjainak mindike „emelkedett érzületről, mély erkölcsi komolyságról és érett intellektusról tanúskodik”!


Ilyen csoda születik, mikor a tehetség, a szakértelem és az igényességre törekvő elkötelezettség találkozik! Méltatására nem találok szavakat, „csak a dicshimnusz a megfelelő műfaj a róla való beszédnek”…!


Részletesebben: a honlap, valamint egy profi gasztro-blogger (kendvenceim közül való) beszámolója .

Italo Calvino

Az éthordó

A lecsavarhatóság! - ez az annyira örömteli, boldogító tulajdonsága ennek a kerek és lapos edénynek. Amikor az ember lecsavarja a fedelét... már e mozdulatra összefut a szájában a nyál; kivált, ha nem tudni, mi van benne, merthogy reggelente az asszony rakja bele az aznapi ebédet. Azánt ha már lent a fedő, előtűnik az összenyomott étel: lencsefőzelék egy kis hurkával, vagy kemény tojás céklával, esetleg puliszka szárított tőkehallal; mindez szépen elrendezve a kerek felületen - olyan éppen, akár térképen szárazföld s a tengerek, és ha kevés is, azt az érzést kelti, mintha tömény volna s laktató. A lecsavart fedél tányér gyanánt használható, ekként két edénye is van az ember fiának, s így hozzá is láthat.
Amióta Marcovaldo segédmunkás délben nem jár haza, hanem éthordóból eszi az ebédet, minekutána lecsavarta a fedőt, s mohón beszippantotta az étel illatát, előszedi a zsebkendőbe bugyolált evőeszközt, melyet ott tart mindig a hátsó zsebében. Mindenekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kissé felfrissítse, felpúpozza - egyszóval olyan halmazállapotba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz annyi órán át volt összepréselve! Ekkor aztán egyszeriben kitűnik, hogy bizony kevés. "Jó lesz lassan enni" - gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első falatokat, farkasétvággyal, sebesen.
Elszomorítóak ezek az első falatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd sivársága. De aztán máris jön a boldogság! Lassanként a szokatlan színhelyre áttéve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, illata. Marcovaldo immár lassúra fogja a majszolást: leült egy utcai padra, közel a munkahelyéhez; minthogy messze lakik, s ha délben hazamenne, sok időt veszítene, no meg a lyukak is megszaporodnának a hetijegyén, így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédet, s kinn eszik az utcán, miközben elnézi a járókelőket; aztán iszik egyet az utcai csapból. Ha épp ősz van, lehetőleg olyan padot választ, ahová süt egy kis napocska; a fákról hullongó fényes, rozsdavörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóbor kutyáké (egyhamar a barátja valamennyi), a morzsákat meg a verebek csipegetik fel, amikor épp senki sem jár arra.
"Vajon miért, hogy itt olyan örömmel fedezem fel a feleségem főztjének ízeit, ha meg otthon ebédelek, a sok sírás, veszekedés, szemrehányás közepette azt se tudom, mit eszek?" - gondolja Marcovaldo. Majd meg rádöbben: "Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorából maradt!" S immár újra kedvetlen - tán mert maradékot kell ennie, hideg s kissé avas maradékot, vagy mert az alumínium éthordótól fémes íze van az ételnek; mindenesetre ez a gondolat motoszkál a fejében: "Lám, ha eszembe jut a feleségem, hiába vagyok távol tőle, nem ízlik az ebéd!"
Egyszer csak észreveszi, hogy már majdnem megette az egészet; erre rögtön úgy tetszik, hogy hisz ritka finom lakoma ez, s lelkesen, áhítattal kaparássza ki az utolsó falatokat az éthordó fenekéről - ezek a leginkább fémes ízűek... Majd elnézi az üres, piszkos edényt, s megint csak elfogja a szomorúság.
Ekkor összerakja, bebugyolálja és zsebre vágja az egészet; a kés meg a villa neki-nekikoccan az éthordónak hatalmas kabátzsebében, csinos zenebonát csapnak járás közben. Még korán van visszamenni az üzembe, betér egy kocsmába, megiszik egy pohár sört. Vagy egy presszóba ugrik be, s felhörpint egy kávét. Itt elnézi a pult üvege mögött sorakozó süteményeket, az elegáns csokoládésdobozokat; elhiteti magával, hogy nem is kívánja mindezt, hogy valójában nem kíván az égvilágon semmit; egy percre megáll a biliárdautomata előtt, hogy végképp meggyőzze magát: nem éhét, csupán az időt kívánja elütni. Kifordul az utcára. A villamosok már megint zsúfoltak, nemsokára vége az ebédszünetnek; elindul, vissza a gyárba.
Történt pedig egyszer, hogy Marcovaldo felesége - miért, miért nem - nagyobb tétel kolbászt vásárolt. Három este egymás után kolbász és sárgarépa-főzelék volt vacsorára. Mármost azt a kolbászt kutyahúsból készítették: már a szagától elment az ember étvágya. Ami meg a répát, e hitvány, nyamvadt zöldséget illeti - ez volt az egyetlen főzelék, amit Marcovaldo világéletében ki nem állhatott.
Délben a kolbász meg a sárgarépa-főzelék ott lapult az éthordóban; hidegen, zsírosan. Feledékeny lévén, Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt; mindig elfelejtette, mit vacsorázott előző este, s így nap nap után ugyanaz a csalódás érte. A negyedik napon beletúrt villájával az ételbe, még egyszer megszagolta, majd felállt a padról, s a nyitott éthordót maga elé tartva, szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak nézték: egyik kezében villa, a másikban sárgarépa-főzelékkel teli edény, így sétál; s mintha nem tudná magát rászánni, hogy belekóstoljon.
Valamelyik ablakból leszólt egy kisfiú: - Hé, te ember!
Marcovaldo fölnézett. A gyerek egy előkelő villa földszinti ablakában könyökölt, előtte, a párkányon, tányér fehérlett.
- Hé, te ember! Mit eszel?
- Sárgarépa-főzeléket kolbásszal.
- Jó dolgod van!
- Hát...
- Képzeld csak: nekem rántott velőt kell ennem!
Marcovaldo belenézett a párkányon levő tányérba. Gyönyörű darab rántott velő volt; kerekded, puha, omlatag, mint egy felhőgomoly. Marcovaldo kitágult orrcimpával szívta be az illatát.
- Miért? Tán nem szereted a velőt? - kérdezte.
- Nem szeretem. Azért is zártak ide, mert nem akarom megenni. Kidobom az ablakon!
- Hát a főtt kolbászt szereted-e?
- Szeretem! Olyan, mint egy vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet...
- No, akkor add ide a tányérodat, neked adom az enyémet.
- Éljen! - A gyerek boldog volt. Leadta Marcovaldónak a díszes majolikatányért s hozzá az ezüstvillát, Marcovaldo meg fölnyújtotta az éthordót a pléhvillájával.
Mindketten nekiláttak; a gyerek az ablakpárkányra könyökölve, Marcovaldo pedig vele szemben, egy padon. És mindketten a szájuk szélét nyalogatták, arra gondoltak, hogy még sosem ettek ilyen jót.
Egyszer csak a gyerek háta mögött csípőre tett kézzel feltűnt a nevelőnő.
- Uramisten! Fiatalúr! Mit eszik?
- Kolbászt!
- És ki adta ezt magának?
- Az a bácsi - mutatott Marcovaldóra a gyerek; az abbahagyta az önfeledt majszolást, megállt szájában a falat.
- Dobja el! Mit hallok? Dobja el rögtön!
- De hisz olyan jó...
- És hol a tányérja? Meg a villája?
- A bácsinál... - rebegte a kisfiú, s megint Marcovaldóra mutatott, aki a levegőben tartotta a villát. A villa hegyén körülharapdált rántottvelő-darabka díszelgett.
A nő elkezdett ordibálni:
- Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj!...
Marcovaldo felállt, még egyszer rásandított a velőmaradékra, aztán odalépett az ablakhoz, fölrakta a tányért, villát az ablakpárkányra, megvető pillantást vetett a nevelőnőre, majd pedig hátat fordított. Hallotta az éthordó csörömpölését, amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek bömbölését, meg azt is, ahogy durván becsapták az ablakot. Lehajolt, fölszedte az éthordót. Kissé behorpadt, már nem lehetett jól rácsavarni a fedelét. Zsebre vágta az egészet, és ment vissza dolgozni.

(Telegdi Polgár István fordítása)

Kellemes nyári szombati ebéd, karfiolleves, lazac, spenót, sült apróhal és egy üveg bor. Ahogyan most sikerült, nagyon együttálltak az ízek.
Amiről igazán szót kell ejteni, az a bor, egy üveg neszmélyi cserszegi fűszerest bontottunk ki az ebédhez. Nagyon csúszott lefelé...

Rendkívül érdekes, új magyar fajta, az Irsai Olivér és a Tramini keresztezéséből. Magában hordozza mindkét fajta előnyét, pikáns illata hol a muskotály, hol a Tramini fűszerességére emlékeztet. Fürtje középnagy, kúpos, gyengén vállas, közepesen tömött vagy laza. Bogyói húspirosak, héjuk vékony. Hungarikum, nemesítői telitalálat. (XXVIII. Országos Borverseny 2003: Aranyérem - a Hilltop boráról van szó, idéztem a honlapjukról, a címke alatt ott a link)

"A cserszegi fűszerest Dr. Bakonyi Károly keszthelyi szőlész nemesítette 1962-ben. Karcsi bácsi, elmondása szerint egy új, illatos, korai érésű fajtát akart készíteni, ami igazán a magyar talajra termett. Kiválasztotta tehát a traminit és az irsai olivért és ezek keresztezéséből született a cserszegi fűszeres. (Ehhez persze az kellett, hogy Kocsis Pál 1930-ban nemesítse az irsait!) Hosszú évekig tartó kísérletezés és vizsgálat előzte meg a fajta születését, és azt, hogy a bor piacra kerüljön.
Karcsi bácsi egy olyan fajtát álmodott, ami olyan élményt nyújt a borkedvelőknek, mint a hölgyeknek egy csokor virág.
A Cserszegi fűszeres a Kunsági borvidék imázsát kiválóan erősíti. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az ország legjobb cserszegi fűszeresei évről évre a kicsit „rosszul csengő” kunsági területről származnak, bizonyítva ezzel a borvidék szőlőtermesztési adottságait. Ez az illatos, gyümölcsös, kedves borocska a Kunsági borvidéken talált igazán otthonra. A fajta említett szépségeit az alföldi termelők a lehető legnagyobb odafigyeléssel igyekeznek előcsalogatni. Pedig ez nem is olyan könnyű feladat!" Idéztem innen.

Rajongóknak kötelező.

Ki mondja, hogy hét közben nem lehet kerti-sütögeni a barátainkkal?

Csak el kell kezdeni, összeszedni a főszereplőket, megállni egy pillanatra közben, gyönyörködve várakozni, majd amikor már mindent elborít a sült-illat és emelkedett a hangulat, akkor jó étvágyat és sok nevetést!

Íme, hát így kell ezt kezdeni:
Az első, kicsit szerény főszereplőnk:
Második főszereplő:
A harmadik főszereplő, a vagány:
Mellékszálak a történetben, avagy a szemnek is ennie kell (a képek feltöltése is komoly erőpróba, összefut a képzelt íz a számban. M.H.)

Tálalva!
A desszert nem maradhat el:

A szemétleves fogalmáért az öreg arácsi parasztasszonynak tartozom hálával. Ő volt az, aki kosarával a kertbe ment, összeszedte, amit talált, és amikor azt kérdeztem, ugyan mi lesz belőle, azt mondta: a kert egész szemétjét belerakom. Azt a zamatot, amit az ételnek ő adni tudott, sohasem értem el. Pedig nyugodtan mondhatom, hogy évekig próbálkoztam vele. Nem a zöldség sokaságán és minőségén múlott. Az ő levese, ha valamihez hasonlítani kellene, olyan volt, mint a bor. Már illatától is kóválygott a fejem. De megvolt benne az a nyájas szelídség, aminek a jól elkészített zöldséglevest mindig jellemeznie kell. Színe rózsaszín arany, a vetemény sem nem puha, sem nem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik.

/Hamvas Béla/

Kemencés pizzák és focacciák

De a hétvége minimum két napból áll!


Kemencébe bevetés előtt:

A kemence felfűtve!
kemencébe bevetés előtt:
kemencébe bevetve:
percek múltával kész is, íme a tabló:
hogy mindenkinek jusson:
és az asztalon:

Hétvégi sütögetés - képregényben

Hagymaalapra építve:
Füstöltkolbász jön:
Sok-sok paprika:

Cukkini a következő hozzávaló:
Paradicsom és gomba kell még bele:
Készen is van:
A tűz melletti ácsorgás után jót tesz egy kis hideg gyümölcsleves:
Virslik pirulás előtt:
Lecsó-virsli-kuszkusz a tányéron:
Puding erdei szamócával:

Igaza van Podmaniczky Szilárdnak

„Picsányi lábaskában az ízek aránya észrevétlenül borulhat, ráadásul nem tudunk mindent belerakni, amit szeretnénk, a kompromisszumnak pedig mindig az a vége, hogy senki nem jár jól.”

Így kell paellát készíteni:

Cserna-Szabó András

A konyharuha dicséneke

- Requiem, melyet a szerző hű famulusának hűlő hullája felett celebrál -


Amikor barátomnak szerény konyhánkban teavizet melegítettem (rumos butykossal érkezett az istenadta), s a forró edényt a tűzről leemelni kívánván a konyharuhát újfent nem találtam a helyén – nos, ekkor jutott eszembe: meg kéne már írni a rongy dicsénekét.

Nem is egyet – helyeselt vadul bólogatva barátom, teljes mértékben átérezve az ügy kiemelt fontosságát, hiába, ő is jeles htb., akárcsak jómagam -, de ötöt kéne írni egyszerre!

Mert, mind mondottam, a konyharuha nem volt a helyén. Mert az soha nincs ott, ahol az ember hagyja. Pontosabban, ahová rejti, dugja, suvasztja. A nő – az a bizonyos másik emberi lény, aki az emberrel egy háztartásban tartózkodik – mindig rálel valahogy, megtalálja, eltünteti. Általában szennyeskosárban landol e nemes rongy, de van úgy, hogy egyenest a kályhában vagy a szemetesben találja magát.

Mert a nő gyűlöli a konyharongyot!

Jobban, mint az örökrangadókat, jobban, mint a sárgarépapucolást, jobban, mint a háborús filmeket, jobban, mint a zoknimosást, sőt, még a férfiaknál is jobban utálja.

E gyűlöletnek a ember pontos okát nem ismeri.

Csak sejtései lehetnek, éppen úgy, mint a fehérnép többi rejtélyes érzelmeiről.

Mi is csupán vaksötétben tapogatózunk, mikor a női lélekben indokokat keresünk.

Talán azért nem kedveli az asszonyi állat e ruhaneműt, mert az a férfi hű barátja, bizalmasa, legkedvesebb kollégája, társa a magányban? Igen, talán féltékenység rejlik a heves idegenkedés mögött. Vagy talán nem is féltékenység, inkább irigység?

Ám az is könnyen meglehet, hogy a nőt a tisztátalanság intézménye taszítja. Hogy ez a ruha – ellentétben azokkal, melyek az ő habtestét borítják – igenis mocskos. Ez a rendes állapota: a pecsétesség, a nedvesség, a zsírosság, a gyűröttség. Mert a férfi jön-megy a konyhában, nyakában az elmaradhatatlan ronggyal, s hol a lecsöppent perkeltszaftra csap le, hol egy forró fazékfület ragad meg vele, legyet gyilkol, mely főztjére tör, vizes tányért töröl szárazra, gyereket neveli, magyarul: dolgozik vele. Jobban szólva: él vele. Vele él.

És az élet bizony kosszal jár, mocsokkal, bűnnel, pecséttel. S ez a konyharongyon – ne tagadjuk – látszik is. Jaj, milyen elesett tud lenni a nap végére! Akár egy sárban, csalánban meghempergőzött, jégesővel megvert, kóbor eb. De mi, emberek ilyenkor szeretjük a legjobban. Mert látszik rajta az élet, látszik a munka. Úgy nézünk reá ilyenkor, ahogy a piktor tekint a nagy mű elkészülte után meggyötört, törött ecsetjére.

A történet folytatása minden háziember számára ismerős. Mikor befejezzük a konyhai munkát (oh, édes, mámorító, alkotó magány!), s tehetségünk teljes tudatában pihenni térünk, a nő a konyhába somfordál. Mert valamiért ő is úgy érzi, hogy a konyha neki is jár, az övé, az ő birodalma. Szóval a nő a hűlt helyünkbe settenkedik, és kutatni kezd. Nyomoz. Kémkedik. Szimatol. Vizslat. Szaglász. Keres. És az ember hiába dugja a kisrádió mögé, a mikrohullámú sütő alá, a római tál dobozába, hiába gyömöszöli a kenyérpirítóba, a mákdarálóba, a sótartóba, hiába álcázza terítőnek, falvédőnek, nemzeti lobogónak, hiába rejti a krumpli alá, a bepácolt húsok közé, a mélyhűtőládába – a nő megleli a konyharihát.

Rábukkan, és rögvest megsemmisíti.

Ösztöneitől vezérelve likvidálja.

Nincs benne szánalom.

Istennél a kegyelem.

Ezzel a férfit tulajdonképpen félemberré teszi. Megalázza és megnyomorítja. Mert az ember a konyhában rongy nélkül félkarú óriás.

Ám lehet, hogy éppen ez a nő célja? Hogy a magabiztos, öntudatos és határozott embert kicsivé, tétovává, szerencsétlenné züllessze?

Igen, bármennyire is szeretnék, nem zárhatjuk ki a rongyutálat lehetséges okai közül a bosszúvágyat. Hogy a nő a konyharuhán keresztül bosszulja meg az emberen az összes vélt és valós sérelmét. Szegény rongyunk ebben az esetben nem más tehát, mint ártatlan áldozat. Igaztalanul kiontott vér. Azért kell elhullania, amiről nem is tehet. Mert vajon komoly ember, aki azt állítja, hogy a konyharuha felelős gazdája flegma házastársi hangneméért, reggelbe nyúló italozásaiért, tetemes kártyaadósságaiért, permanens hűtlenségéért, semmirekellőségéért, aljasságáért és egyéb főbenjáró bűneiért?

S ha így áll a helyzet, a konyharuha dicsénekéből kénytelenek vagyunk a végére requiemet fabrikálni.

Kérek most tehát minden, magában kellő becsületet és tisztességet érző férfit, hogy az Ismeretlen Magyar Konyharuha (képzeletbeli) Sírja előtt egyperces néma csenddel adózzon. Mert az ember legjobb barátja nem a kuty, hanem a rongy. A konyharuha a háziember famulusa, Sancho Panzája, jobbkeze, Eckermannja, pici mindene.

S a gyilkosra nézve üzenjük: megbocsátunk, de nem felejtünk.

Darvasi László

A rántotta

Mert az nem úgy van, hogy az ember azt mondja, kedves polgártársak, ma eszem egy rántottát. Hogy reggelire vajas kenyér, vagy angyalhúsos szendvics van, hogy kávét, puttóvért vagy máris ördöghúgyot iszunk, vagy ilyen mennymagocskák, pokolcsírák, irgalomkásák és purgatóriumpelyhek tartózkodnak az asztalon avégett, hogy már a hajnali szürkületben hősi halált haljanak a mi rettenetes szájunkban, nos, az mind rendben van. Hanem ám néha, porcukros téli reggeleken vagy zsírforró júliusi hajnalokon, egészen váratlanul, mint valami nem várt forradalom, nem várt szerelem, ránk tör egy érzés, és az érzés mögött filmet vetítenek, és a vásznon sárga hullámokat látunk, illetve egy darabka meleg, fehér kenyeret is még. Vagyis eszünkbe jut, mit jut?!, valósággal arcul csap bennünket a felismerés, hogy ezen a szent reggelen rántottát fogunk reggelizni! Ilyenkor kiemelkedünk a hétköznapok sivatagából, ilyenkor kreatív feltalálók, sikeres üzletemberek, ünnepelt művészek vagyunk. Miért. Azért mert a rántotta már nem hideg étel, de még nem is főétek, holott már sült. Sütve van. Némely túlélőművészek hideg pörkölttel, pacallal, töltött káposztával kezdik a napot. Róluk majd máskor. Persze a rántotta kapcsán meg kell említeni a tükörtojást is, csakhogy a tükörtojás megalkotásában több az evidencia. Mármost egy szalámis, vajas zsömlétől az ember nem vár túl sokat. Nem várja azt, hogy jobb legyen az élet, több kegyelem, nagyobb ég, kisebb ördögök. Egy májkrémes kiflitől nem nő bennünk meg a boldogság, sem pedig a remény. Egy lekváros fánk nem ad több hitet, sem munkakedvet. Megvolt, gyerünk, csináld ma is, amígó, csináld tovább, és. És nincs és. Azonban a rántotta!

A rántotta már vállalkozás, nagyobb és bátrabb befektetés. A rántotta sárga hullámaiban a koleszterin bomba gyújtózsinórja a remény aranyfonalából van szőve. A rántotta barnára sült alfele biztonságot ad, ha sáros a lábad, akkor fürödhet fényben az arcod. A rántotta vallásos étel. Hisz Istenben, sőt mindenféle istenekben hisz, hiszi, hogy meghódítható az óceán, a világűr, és a három éve magányos, kissé mogorva, de még mindig izgalmasra ondolált szomszédasszony. A rántotta okos, intelligens, őrangyali természettel megáldott étel. Mert amikor egy rántottás reggel után föllépsz az élet küzdőterére és tennéd a dolgod, ahogy szoktad, és éppen hazudnál, füllentenél, amikor először csapnál be valakit, először lennél részrehajló, igazságtalan, megátalkodottan konok, szóval, amikor először tennél valami helytelent, nos akkor, minden különösebb értesítés nélkül iszonyatosan rosszul leszel. Émelygés, reszkető kezek, hányinger! És aztán a hiábavaló fogadkozás, hogy rántottát soha, de soha nem eszel többé.

Lelőhely: Délmagyarország

Vasárnap reggeli gombászkodást követő sütögetés

A Zsákmány:
Szalonnás kezdet:
folytatás hagymával...
majd jött a paprika...
Itt a főszereplő!


tűz, tojás, fedő...
Végső ízesítés és a kevergetés hozza formába...
Kellemes boldog jó étvágyat!