Egyesülés a vörös körrelBorgesnek *
Azt hiszem, Jacobo, ön aznap este nagyon fázott, s a Wiesbadentől kezdve zuhogó eső is hozzájárulhatott, hogy hirtelen elhatározással benyisson a Zagrebba. De a végső ok talán az éhsége volt, hiszen egész nap dolgozott, s épp ideje lett volna már, hogy megvacsorázzék valami csendes, nyugodt helyen, s ha a Zagrebnak akadtak is hiányosságai, e két jó tulajdonsággal kétségkívül rendelkezett; ön úgy döntött, hogy ott vacsorázik. Asztal mindenesetre fölösen volt a félhomályos, többé-kevésbé balkáni stílusú étteremben, s ön jóleső érzéssel akasztotta fel esőköpenyét a vén fogasra, s választotta ki azt a sarkot, melyben egy zöld gyertya ingatta puhán a régimódi evőeszközök meg egy nagyon hosszú, talpas pohár árnyékát az asztalon; a pohárra úgy menekült a fény, mint madár a fészkére.
Először valami zavarral vegyes megkönnyebbülést érzett, mint mindig, ha betévedt egy üres étterembe; külalakjából ítélve a hely egyébként nem lehetett rossz, de hogy vacsoraidőben egy vendég se legyen, az már elgondolkodtató volt. Külföldön, idegen városban ezek az eszmefuttatások nem tartanak sokáig, hisz honnan is tudná az ember, mikor szoktak enni a helybeliek, ilyenkor csak a meleg számít és a meglepetéseket vagy újrafelfedezéseket tartogató étlap, no meg az az alacsony, nagy szemű és fekete hajú nő, aki könnyed, várakozó mosolyával mintha a semmiből csöppent volna oda, oly hirtelen rajzolódott ki a fehér abrosz mellett. Ön épp arra gondolt, hogy a város szokásai szerint biztosan késő van már, de nem maradt rá ideje, hogy kíváncsi utazó-pillantással körülnézzen, mert egy kicsi és halvány kéz szalvétát tett ön elé, s mintegy mellékesen, megigazította a sótartót. Amint az várható volt, ön nyársonsültet rendelt hagymával és pirospaprikával, hozzá pedig valami nehéz és illatos bort, mely cseppet se emlékeztetett a nyugati borokra; ahogyan én valamikor, ön is szeretett megszökni a szállodai ételek elől, amelyeket a vendégeknek a túlzottan tipikustól vagy egzotikustól való félelmére számítva egyszerűen ízetlenre főznek; fekete kenyeret is kért, s a nő rögtön hozta is, noha talán nem illett a nyársonsülthöz. És mikor már rágyújtott az első cigarettára, csak akkor vette figyelmesebben szemügyre a balkáni jellegű éttermet, ahol menedéket talált az eső és a meglehetősen érdektelen német város elől. A csenddel, az emberek hiányával és a gyertyák gyér fényével már szinte meg is barátkozott, hiszen legalább eltávolították minden egyébtől, s kellemesen magára hagyták a cigarettájával és a fáradtságával.
A kezet, amely kitöltötte a bort a hosszú nyakú pohárba, dús szőrzet nőtte be, s önnek egy riadt másodpercébe került, míg megtörte a képtelen logikai sort, és felfogta, hogy már nem a sápadt nő van az oldalán, hanem helyette egy koromfekete pincér várja szótlanul, pusztán gépies gesztussal, hogy megkóstolja a bort. Nemigen történik meg, hogy valaki rossznak találja az italt, így a pincér telitöltötte a poharat, mintha a mozdulat megszakítása csak a szertartás minimális része lett volna. Ezalatt egy másik, az előbbihez különös módon (bizonyára csak a népviselet s az ugyanolyan fekete barkó miatt) hasonlító pincér letette az asztalra az ételt, s egy gyors mozdulattal kihúzta a nyársat a még füstölgő hússzeletekből. Az elengedhetetlenül szükséges néhány szót németül váltották, ami a vendéget és kiszolgálóit tekintve érthető is volt, azután ismét a nyugalom vette körül önt az étterem és a fáradtság félhomályában, a kinti esőkopogást azonban most mintha erősebben hallotta volna. De a zaj hirtelen abbamaradt, és amikor ön éppencsak elfordult, megértette, hogy a bejárati ajtó nyílott meg az imént, s újabb vendég lépett be, egy nő, aki minden bizonnyal rövidlátó lehetett, nemcsak a vastag szemüvegéből ítélve, hanem abból a balga magabiztosságból is, mellyel az asztalok közé nyomult, s helyet foglalt az étterem másik végében. Azt a sarkot is csak gyéren világította be egy-két gyertya, s a légáramlattól megremegő fényük elvegyítette a nő elmosódó alakját a bútorokkal, a falakkal és a súlyos, vörös függönnyel ott hátul, ahol az étterem mintha egy homályba vesző lakásban folytatódott volna.
Evés közben némiképp mulattatta, ahogy az angol turista hölgy (nem lehetett más, abban az esőköpenyben s az alóla kivillanó kénsárga-paradicsomvörös blúzban) a rossz szemével valósággal belebújt az étlapba, amelynek tartalma bizonyára még így is tökéletesen érthetetlen maradt számára, s azt is szórakoztatónak találta, hogy a nagy szemű nő ezalatt mindvégig a terem harmadik szögletében maradt, a tükrökkel meg száraz virágfüzérekkel díszített pultnál, mintegy azt várva, hátha az angol hölgy végez a semmitnem-értéssel, s akkor odamehet hozzá. A pincérek a pult mögött álltak, a nőtől kétfelől, s karjukat a mellükön keresztbe fonva szintén vártak, s annyira hasonlítottak egymásra, hogy a kopott tükrön megjelenő hátuk látványában már volt valami torz, olyan bonyolult és megtévesztő volt ez a megnégyszereződés. Mindannyian az angol hölgyet nézték tehát, aki azonban még mindig az étlapba mélyedt, mintha észre sem vette volna az idő múlását. Folytatódott hát a várakozás, ön újra rágyújtott, mire a főnöknő nagy kegyesen odajött az asztalához, és megkérdezte, kér-e valami levest, vagy esetleg juhsajtot; talán görögösen, tudakolta, udvarias fejrázásaira; a sajtok nagyon finomak, de ha nem, akkor valami különleges édességet talán. Ön csak kávét kért, törökösen, mivel a kiadós ételtől egész elálmosodott. A nő bizonytalankodni látszott, ezzel mintegy megadva önnek a lehetőséget, hogy megváltoztassa a véleményét, s mégis rászánja magát a sajttálra, s mikor ez nem történt meg, gépiesen elismételte, egy kávé, törökösen, ön pedig megerősítette, igen, egy kávé, törökösen, s akkor a nő mintha egy rövid, gyors sóhajtást hallatott volna, majd intett a pincéreknek, és továbbindult az angol turistanő asztalához.
Amilyen gyorsan kihozták az ételt, olyan sokat kellett várni a kávéra, így jutott rá ideje, hogy elszívjon egy újabb cigarettát, és elszopogassa az üveg bort, s ezalatt továbbra is az angol hölgyön szórakozott, aki többdioptriás tekintetét ide-oda járatta a teremben, de semmit se vett szemügyre igazán. Valami ügyetlenség vagy félénkség volt benne, jó darabig eltartott például, míg elszánta magát, és esetlen mozdulatokkal lehámozta magáról, majd a legközelebbi fogasra akasztotta az esőköpenyét, amely még csillogott az esővíztől. Ez persze azzal járt, hogy mikor ismét leült, vizes lett a hátsó fele, de ez láthatóan cseppet se zavarta: tovább vizsgálgatta óvatosan a helyiséget, majd mikor már nem volt mit néznie, nagy nyugodtan maga elé meredt, az abroszra. A pincérek már ismét elfoglalták a helyüket a pult mögött, a nő a konyhaablaknál várakozott, s mindhárman az angol hölgyet nézték, mintha arra vártak volna, hátha mégis szólítja őket, és kiegészíti vagy megváltoztatja a rendelést, vagy elmegy esetleg; annyira nézték, hogy ön már túlzásnak, de legalábbis indokolatlannak találta a viselkedésüket. Önről már tökéletesen megfeledkeztek, a pincérek újból keresztbe fonták a karjukat, a nagy szemű pedig kissé lehajtotta a fejét, minek következtében puha, hosszú haja a szemébe hullott, s mégis talán ő volt az, aki még fürkészőbben nézte a turistanőt, s maga ezt kellemetlennek, sőt udvariatlannak érezte, még akkor is, ha a rövidlátó vakondka nem is vett észre semmit az egészből. Annál is kevésbé, mert épp a táskájában kotorászott, s elő is vett belőle valamit, de hogy mit, azt nem lehetett látni a homályban, ön csak akkor tudta azonosítani, mikor megcsörrent a vakondka markában. Az egyik pincér kivitte neki az ételt (alighanem pörkölt volt), majd nyomban visszatért az őrhelyére; a felszolgálóknak ez a mániája, hogy dolguk végeztével rögvest keresztbe fonják a karjukat, akár mulatságos is lehetett volna, de mégsem volt az, amint abban sem volt semmi szórakoztató, hogy a főnöknő, a pult legtávolabbi végéből csakis önre figyelt, nézte, hogyan issza a kávét, melyet a kiváló minőség megkívánta késéssel végre kihozott. S mintha a figyelem célpontja egy csapásra megváltozott volna: már a két pincér is önt nézte, s még nem is végzett a kávéivással, máris jött a nő, hogy megkérdezze, kér-e még egyet, mire ön azt felelte, szinte zavartan, hogy igen, kér, mert bár semmiség volt ez az egész, mégis homályosnak talált benne valamit, amit szeretett volna jobban megérteni. Miért lett például hirtelen annyira sürgős a pincérnek, hogy az angol nő végezzen a vacsorájával, és elmenjen? Még a tányérját is elvették előle, pedig még rajta volt az utolsó falat, aztán a nyitott étlapot szinte odanyomták az arcához, s míg az egyik elvitte a terítéket, a másik ott maradt mellette, mintegy sürgetve, hogy válasszon már.
Ön, amint az gyakran előfordult, nehezen tudta volna megmondani, pontosan mikor támadt az az érzése, hogy már érti az egészet; a sakkban és a szerelemben vannak ilyen pillanatok, mikor hirtelen felszakad a köd, és értelmet nyernek a húzások, a tettek, amelyek pedig egy pillanattal előbb még felfoghatatlanok lettek volna. S bár még most sem tudta pontosan meghatározni, megszimatolni a veszélyt, s eldöntötte magában, hogy legyen akármennyire lemaradva a vacsorával az angol nő, ön addig fog ott cigarettázni és inni, míg csak a védtelen vaksi rá nem szánja magát, hogy belebújjon a műanyag burkába, s újra kimenjen az utcára. Mivel ön mindig is kedvelte a sportot és a képtelen helyzeteket, kedvét lelte benne, hogy ilyennek fogja fel ezt is, amely pedig, legalábbis a gyomra szempontjából cseppet sem volt tréfadolog; intett a pincéreknek, és kért még egy kávét meg egy barackpálinkát, aminél stílusosabbat nem is választhatott volna ezen az idegen helyen. Három cigarettája maradt csak, de úgy számította, elég lesz, míg a turistanő kiválaszt és elfogyaszt valamilyen balkáni édességet: kávét nem fog inni, ez nyilvánvaló, csak rá kell nézni a szemüvegére meg a blúzára; teát még úgy sem, hiszen vannak dolgok, amiket csak a hazájában kedvel az ember. Kis szerencsével a nő negyed óra múlva biztosan fizet, és elmegy.
Kihozták a kávéját, de a barackot nem, a főnöknő elővillantotta nagy szemét a hajsátra alól, hogy illendő arckifejezést öltsön a késedelemhez; kifogyott az üveg, az újabbat már keresik a pincében, az úr legyen olyan kedves és várjon még néhány percet. A nő világosan tagolta a hibásan ejtett szavakat, de ön észrevette, hogy közben a másik asztalt figyeli, ahol az egyik pincér éppen átadta a számlát egy gépies mozdulattal: tökéletesen udvariatlanul, már-már tekintélyt ébresztően magasodott az angol nő fölé, nyújtott karral, merev felsőtesttel. A vaksi, mintegy tudatára ébredve a helyzetnek, ismét kotorászni kezdett a táskájában - minden, amit csinált, maga volt az ügyetlenség -, először a fésűje akadt a kezébe biztosan, aztán a tükre, de végül a pénzt is megtalálhatta, mert a pincér hirtelen otthagyta az asztalt, s pontosan abban a pillanatban, mikor a nagy szemű odaért az önéhez a pohár barackkal. Hogy miért kérte tőle mindjárt a számlát is, nem tudta volna megmondani, hiszen már biztos volt benne, az angol nő elmegy, mielőtt még ön fizethetne, s akkor már nyugodtan át is engedhetné magát a barack élvezetének, és zavartalanul elszívhatná az utolsó cigarettáját. Az ok talán az érkezésekor oly kellemes, most viszont annál kellemetlenebb lehetőség volt, hogy magára marad a teremben, talán a pincérek kettőződő képe a tükörben, a pult mögött, vagy talán a nő, aki úgy bizonytalanodott el a kérésére, mintha ez a sürgetés valami arcátlanság lett volna, majd egyszerűen hátat fordított önnek, és visszament a pulthoz, hogy még egyszer, utoljára, kiegészüljön a várakozó trió. Végtére is nyomasztó dolog lehetett a kiszolgálás egy ilyen üres étteremben, távol a fénytől s a friss levegőtől; ezeknek az embereknek bizonyára elegük is volt már belőle; a sápadtságukkal és a gépies mozgásukkal válaszolhattak egyedül az oly sok, véget nem érő éjszakára. Az angol turistanő már az esőköpenyével szerencsétlenkedett, majd visszament az asztalához, mint akinek hirtelen eszébe jutott, hogy ott felejtett valamit, még a szék alá is benézett, s akkor ön lassan felemelkedett, mert úgy érezte, képtelen tovább ottmaradni, akár egy percet is, és már félúton volt, mikor szemben találta magát az egyik pincérrel, aki nyújtotta a kis ezüst tálcát, amelyre, a számlát meg se nézve, ön letett egy bankjegyet. A hirtelen szélroham egybeesett a pincér mozdulatával, amint a vörös zakójának zsebébe nyúlt a visszajáró pénzért, de ön nem várt tovább, mert tudta, hogy a vakondka már az ajtóban van, lefegyverzően búcsút intett a pincérnek és a pult mellől még mindig mereven bámuló másik kettőnek, majd jól irányzott mozdulattal menet közben leakasztotta az esőköpenyét, és kilépett az utcára. Csak odakint lélegzett fel, mintha egészen addig, s az ön számára is észrevétlenül, visszatartotta volna a levegőt; csak ott kezdett igazán félni s egyszersmind megkönnyebbülni.
Az angol nő néhány lépésnyire jutott csak, lassan sétált a szállodája felé, s ön a nyomába eredt, valami homályos féltéssel: hátha egyszer csak eszébe jut, hogy még valamit ott felejtett, s még képes visszamenni. Már nem arról volt szó, hogy meg kell értenie valamit; sűrű köd, valami értelem nélküli bizonyosság töltötte be az agyát: megmentette a nőt, de még biztosítania kell, hogy ne térjen vissza, el kell érnie, hogy ez a nedves burokba bújt vakondka teljes, boldog öntudatlanságban érkezzék meg szállója oltalmába, a szobájába, ahol senki se néz majd rá úgy, ahogy azok nézték ott az előbb.
Amikor befordult a sarkon, noha semmi oka sem volt rá, hogy siessen, feltette magának a kérdést: vajon nem volna-e jobb, ha közelről követné a nőt, mert amilyen vaksi és ügyetlen, a végén még megkerüli a háztömböt. Meggyorsította hát a lépteit, hogy mielőbb a következő sarokra érjen, de ott nem volt más, csak egy szűk, rosszul világított és üres sikátor. A két magas kőfal egyikén kaput látott, de a kapu olyan messze volt, hogy odáig az angol nő nem érhetett el; a két járda között csak egy béka ugrált, mintha feldühítette volna az eső.
Őrült indulat fogta el egy pillanatra: hová tűnhetett az az ostoba... Aztán nekidőlt a falnak, és várt, de mintegy önmagára, valamire, aminek meg kellett nyílnia, működésbe kellett lépnie valahol a lénye legmélyén, hogy ez az egész értelmet nyerjen. A béka találhatott egy rést a fal tövében, mert szintén várt, talán egy bogárra, mely a résben fészkelt, talán arra, majd csak bebocsátják egy kertbe. Sosem tudta meg, mennyi időt töltött el ott, s azt sem, hogy miért ment vissza az étteremhez. Az ablakok már sötétek voltak, de a keskeny ajtó még mindig nyitva állt, s ön szinte meg sem lepődött, hogy a főnöknőt is ott találja; mintha csak önre várt volna, nem is csodálkozott.
- Gondoltuk, hogy visszajön - mondta. - Látja, semmi oka nem volt rá, hogy annyira siessen.
Kicsit nagyobbra nyitotta a rést az ajtón, és félrehúzódva utat engedett önnek; még könnyű lett volna sarkon fordulni, és otthagyni, de ön mégsem tette meg, mert az a sikátor a magas falaival meg a békával rácáfolt minden elképzelésére, mindenre, amit kicsivel előbb még valami megmagyarázhatatlan kötelezettségnek hitt. Valahogy mindegy volt már, megy-e vagy marad, s noha érezte, hogy egy halványan felszikrázó gondolat kifelé ösztökéli, mégis belépett, mielőtt még eldöntötte volna, hogy belép, mielőtt még kicsikarta volna értelmétől a döntést azon a síkon, melyen semmit sem sikerült elhatároznia aznap este; s már hallotta is a háta mögött az ajtócsapódást s a tolózár csattanását. A két pincér ott állt egészen közel, s a teremben már csak néhány gyertya égett.
- Jöjjön - hallatszott a nő hangja az egyik sarokból -, már elő van készítve minden.
A saját hangját meg mintha távolról, a pult fölött levő tükör mögül hallotta volna.
- Nem értem - nyögte -, ott volt előttem, aztán egyszerre...
Az egyik pincér felnevetett, röviden, szárazon.
- Ő már csak ilyen - mondta a nő, és közelebb jött, most szemtől szemben álltak. - Mindent megtett, amit csak tudott, hogy megakadályozza. Mindig megpróbálja szegény. De gyengék, már csak néhány apróságra futja az erejükből, s azt is rosszul csinálják, egészen mások, mint amilyennek az emberek képzelik őket.
Érezte, amint a két pincér szorosan közrefogta: a zakójuk hozzásurlódott az esőköpenyéhez.
- Már szinte sajnáljuk - folytatta a nő -, ez már a második eset, hogy idejön, de mindig el kell mennie, mert semmi sem sikerül neki. Sohasem sikerült neki semmi, csak rá kell nézni.
- De ő...
- Jenny - mondta a nő -. Ezt az egyet sikerült megtudnunk róla, mikor megismertük, annyit tudott csak mondani, Jenny, ha ugyan nem valaki mást hívott, mert utána már csak a kiabálása hallatszott; nem értem; miért kiabálnak annyira.
Ön csak nézte őket, pedig tudta, már az is teljesen hiábavaló, és én rettenetesen sajnáltam, Jacobo, honnan is tudtam volna, hogy ön azt gondolja rólam, amit gondolt, honnan tudhattam, hogy meg akar menteni, hiszen én mentem oda azért, én voltam ott azért, hogy önt hagyják elmenni. Túlságosan nagy távolság, túlságosan sok áthidalhatatlan dolog volt köztem és ön között; ugyanazt a játékot játszottuk, csakhogy maga még élt, nekem pedig nem állt módomban, hogy megértessem, miről van szó. De mostantól biztosan más lesz, ha ön is úgy akarja, mostantól fogva már ketten jöhetünk ide a viharos éjszakákon, s talán együtt sikerül majd, vagy ha nem, legalább nem leszünk egyedül a zuhogó esőben, az éjszakában.
* Ez az elbeszélés Jacobo Borges venezuelai festő egyik kiállításának katalógusában látott napvilágot.
(Csuday Csaba fordítása)
