19 január 2012

Fishermens' Pie

Van ez a Best British Cook című szakácskönyv, ami a várakozásokkal ellentétben nem teljesen üres, egyébként szépen fotózott, étvágygerjesztő tálalásban látható a végeredmény. Erre a könyvre egy szezon végi kiárusításon tettem szert nagyon csekély összegért és a legeslegelső gondolatom az volt, hogy jó lesz majd szavakat tanulni és ha megyek a szupermarketbe, majd jól fel fogom ismerni a különféle érdekes és számomra eddig ismeretlen alapanyagokat.
Ez lassan több mint két éve történt, azóta fel kellett világosodnom, hogy a brit alapanyagok néha köszönő viszonyban sincsenek a magyar alapanyagokkal, holott a szótári elnevezésük ugyanaz. Hibádzik néha a telt és aromás íz (paradicsom, paprika, hagyma, ezek a magyar konyha alapjai, itt egyenzöld fűíz a jellemzően elérhető maximum), máskor meg sokkal többet kapok, mint amit otthon megszoktam. Például a krumpli, hogy abból a legkevesebb húszfajta elérhető, a mediterrán és egyéb keleti élelmiszerekből a felhozatal fantasztikus és a világ összes vidékéről tudok beszerezni alapanyagot, viszonylagosan baráti áron.
Hát ez a globalizmus konyhája Londonban, még a bevásárlás előtt.
Végiglapozva a brit szakácskönyvet, már a bevezető oldalakon szembetalálkozom azzal - egyébként is közszájon forgó - vélekedéssel, hogy a szigetországiak tudják, hogy eléggé egyszerű, de nagyszerű és tápláló ételeket tudnak ők hagyományból összehozni, azonban a keleti konyha befolyása és az összes többi ország szakácsai azért jobbak. Ízesebbek, fűszeresebbek, szaftosabbak és érdekesebbek. De mindezek ellenére ők büszkék a tradíciókra és ragaszkodnak is hozzájuk, ha britkedésre vágynak egyes ünnepekkor. Vagy ha éppen öt óra van és teázni kell.
Az első olyan karácsonyunk, amelyet már viszonylag nyugodt körülmények között töltöttünk, szépen kibővült egy itteni étellel, a halászember vacsorájával, a névadás saját fordtásban.

Kiböngésztem a recept idegen szavait a szótárból (közben elámultam az angol nyelv tömörségén és a magyar receptleíró nyelv szószátyárságán), összehasonlítottam az elérhető alapanyagokat a könyv szerint kívánatossal, majd némi fejvakarás után megállapítottam, hogy hát most egy kicsit el kell térnem a leírástól, de majd megpróbálom valahogy ötvözni a magyar technikákat az angollal.
A végeredmény az lett, hogy a kicsit kevés hal és a jobban túltengő krumplipüré ellenére mindenki megnyalta minden ujját és irdatlanul hamar kifogytak a tálak.

Eltelt még egy év. Megint karácsony. Megint a halászember vacsorája.
Megint variáltam, bár most már jobban ragaszkodtam az eredeti leíráshoz. Leginkább a szósz terén, az az első alkalommal csak egy enyhe tejföl-berakást jelentett - jelentem, úgy is nagyon korrekt volt -, idén azonban került már bele bor és a hal is jóval kövérebben vigyorgott a tepsiben, mint először. Nem utolsó sorban, több időm is volt arra, hogy a lépéseket kövessem és a hal levét ide vagy oda keverjem, épp ahogy szükséges.