Burek

Legelső találkozásom a burekkel egy szegedi reggelen történt, amikor is az őszi napfény melegétől megvidámodva kirándulós gyomorba kóstoltuk ezt a remeket. Rettenetes dózis volt, vacsoráig kitartott, és kicsit sajnálkozva hallottam akkor, hogy máshol nem nagyon lehet kapni frissen sütve.

A nyárvégi horvátországi kalandozásunk során végül sikerült megkóstolni egy helyi változatát, és a legelső megállapítás: ott lent délen ízletesebb, talán a túró miatt, no és a ropogást is nagyon ínycsiklandóan sütötték oda a tetejére. Egy sajnálatos dolog azért megesett a nagy szájnyalogatás közben, fénykép sajnos nem készült. Internetes itthoni kutakodásom közben azért mégiscsak sikerrel jártam. Találtam egy ígéretes budapesti helyet, ahol - hamarosan!! - mintát is veszünk. (Egy alternatív változat pedig itt.) Itthon a fenti képen látható alakban kapható.
Lusta vagyok gépelni, kölcsönveszem inkább a fenti honlap linkjéből a leírást és receptet. Mi is a burek?
A következő képet a délvidéken kapható egyik változatáról mellékelem és hozzá Jadranka cikkét. Bizton állíthatom, az információk helyesek, laktató a cucc nagyon :)
És végül a meglepetés, megtaláltam azt a változatot, amelyet mi is kóstoltunk. A kép alatt a bátraknak egy pékség is bemutatkozik. Angolul a wikipédia is okos, és még egy apróság, itt egy házi recept, egyszercsak majd ezt ki fogom próbálni.
Barna papírzacskós fast food a horvát tenger mellett...

A szeptemberi számot mindenkinek ajánlom, aki vevő az Irodalom és gasztronómia témakörre. Nem drága. És az sem elhanyagolható szempont, hogy vastag :)

Lengyelországi kalandozásunk egyik felfedezése az Oszczypek sajt. Áfonyalekvárral. Grillezve. A hegytetőn. Ízlett nagyon, meglepetés íz volt, később a hegy lábánál sikerült pár darabot beszerezni és itthon gyorsan újból megkóstolni. Azután gyorsan elhatározni, hogy bizony oda hamarosan ismét ki kell menni és megint a hegyi levegőn meg kell kóstolni, az összes változatot. És akkor lesz nagy vidámság és jólét. Valamint jó alap a helyi pálinkának.
Ma csak egy kis emlékidézés jutott, mert már csak a lekvárból van itthon, a többi elfogyott.
Megnéztem a neten, hogy miezmiez a sajt és akkor hát íme az eredmény:

Zakopane hegyi régiójában készítik, füstölt juhsajt darabok, grillezve szokás fogyasztani. Kis darabok, talán három falat az egész, egy kanál áfonya-lekvárt adnak általában mellé. Készítik nemfüstölt változatban is, de már a látványa is a füstölt változat mellé teszi a voksot, általában ez a népszerűbb.

A felső képen a nagy darab sajt az egy nagy darab oscypek és nagyon gyorsan elfogyott, a mikróban grillezve majdnem olyan volt, mint eredetiben, bár itthon kicsit nehéz az az aranybarna ínycsiklandást rávarázsolni, mielőtt elkezdene folyni. A kicsike sajtok pedig egészen olyanok voltak, mint valami mini-mini parenyica, egy harapásnyi kis zsíros sósság. Ezt is kipróbáltam lekvárral, bár nem száz százalékosan jó, de ehető volt még így is. 1 zloty 1 darab, megéri más ízekkel is kipróbálni. Esetleg el lehet mélyülni a vörös-, a fekete- és a tőzegáfonya ízeinek különbségében.

Kiegészítő információk angolul és lengyelül.

Bächer Iván

Vándorbab

Pozorvlaki Kelemen elvált, mondjuk. Van ilyen. Később -hiszen rossz egyedül- megnősült újra. Második felesége elvált asszony volt, gyerekkel, egy darabbal, kedvessel, széppel, fiúval. A gyereknek volt apja, persze. Nem volt a gyereknek könnyű, miért is lett volna az. De hát valahogy csak volt.

Pozorvlaki -lakását volt feleségének hagyva ott- az új asszonnyal, gyerekkel élt, nem gond nélkül, hisz úgy élni bajos, de sok apró örömmel, heti mozival, havi állatkerttel és mindenekelőtt minden vasárnapon igazi vasárnapi ebéddel. Erre vágyott mindig Pozorvlaki Kelemen. Olyan vasárnapi ebédekre, amilyenek gyerekkorában voltak, nagymamánál, nagyapjával, Klári nénivel, Gyula bácsival, apjával, anyjával. Olyan húsleves, paradicsomszósz, Kékes tévében Protapopov házaspár szagú vasárnapi ebédekre, amilyenek azelőtt voltak nagymamánál, amíg csak nagypapa, Klári néni, Gyula bácsi, anya, nagymama és apa meg nem haltak.

Sokáig nem voltak vasárnapi ebédek. De végül lettek újra. Örült hát nagyon Pozorvlaki Kelemen. Készült már péntek délelőttől, spekulált, mi legyen, levitte feleségét a Piros Ászba délután, mert az volt a rögeszméje, hogy a fontos dolgokat csak kocsmában lehet jól megbeszélni. Szombat délelőtt pedig elcipelte a piacra nemcsak az asszonyt, de a gyereket is, pedig a gyerek szívből utálta a piacot, akárcsak a kocsmát, Mozartot és a rántott borjúlábat. A gyerek a McDonald's-ot szerette, meg a Pizza Hut-ot és valami Májkel Dzsekszon nevű, gusztustalan, csúnya nőt. Istenem. Azért Pozorvlaki örült az ebédeknek és örült sok minden egyébnek, mert megtanulta, hogy örülni úgyis csak valaminek ellenére lehet. Vasárnap délelőtt ebédet készít Pozorvlaki tehát, vasárnapit, legalább két, de inkább három fogásosat, néha zellerkrémlevest és fasírtot, sült krumplival, salátával, tiroli rétessel utána, máskor csirkebecsináltat és vadas marhát knédlivel, mert a knédlit azt szereti nagyon. Legutóbb pedig bablevest csinált és palacsintát, mert azt igen eszi a gyerek, aki persze egyébként nemigen kedveli Pozorvlaki főztjét, de hát istenem. Pozorvlaki nem csüggedt azért, már előző este beáztatta a babot, reggel föltette, bele a füstölt pulykacombot, zöldséget, amit csak kell, egész délelőtt gondosan foglalkozott a bableveskérdéssel, vizslatta, kóstolta, piszkálta, babrálta.

Aztán fél tizenkettőkor csöngettek. A fiúgyermek apja jött. Mert minden vasárnap délben jön. Máskor is, de ilyenkor is. Nem baj. Természetes. Jó. A gyermek apja. Édes. Leülnek a hallba, diskurálnak, megbeszélik a dolgokat, hisz tudják, van ilyen, hol az egyik a férj, hol a másik, kulturáltan dumálnak kicsit, eldöntik, hogy mikor mi történjen a gyerekkel, esetleg az apa ott is marad ebédre, hisz miért is maradhatna ott, kollégák Pozorvlakival, beszélgethetnek, van miről, gondolná az ember. De az ember csak ne gondoljon. Mert az apa nem bírja Pozorvlaki képét. Ha meglátja, kifordul az ajtón. Egy nagy túró van, nem leülés, diskura, közös ebéd.
Istenem. Mit csináljon Pozorvlaki? Hepciáskodhatna is. Hogy ő nem megy. Hogy ő itt főz, meg hogy ő itt van. De hát persze nem keménykedik. A gyerek miatt. Hisz a gyereknek így is nehéz.

Pozorvlaki pedig, bár a gyerek a beleevősök közé tartozik, soha nem várja meg, amíg elkészül az ebéd vagy a vacsora, hanem kimegy a konyhába és beleeszik a készülő kosztba, beleharapdál a füstölt húsba, belelefetyel a lébe, aztán, csak hogy még jobban bosszantsa az igyekvő betolakodót, tíz perccel az ebéd vagy vacsora előtt gondosan megken magának két hatalmas karéj vajas kenyeret, ráteszi a másnap reggelire félretett parizert, vagy ha látja, hogy egy pohár tejfel van csupán a bableveshez, akkor kiemeli azt a frizsiderből, és lopva elvonul szobájába vele. Szóval Pozorvlaki, aki tudja, hogy minden hiába, a gyerek már, legalábbis amíg ő él, soha megkedvelni nem fogja sem a piacot, sem a borjúlábat, sem Mozartot, és mindig beleeszik majd, hiába pöröl, morog, veszekszik vele, szóval Pozorvlaki mindennek ellenére nem csupán a levest szereti. Ezért főz mindig kuktában. Pedig igazából utál kuktában főzni, mert nem tud piszkálni, hozzátenni, kóstolni, szagolni, úgyhogy nem is fedi le a kuktát, hogy mégiscsak tudjon piszkálni, kóstolni, szagolni, csak fél tizenkettőkor fedi le, amikor a csengő megszólal. Ilyenkor Pozorvlaki gyorsan lezárja a fazekat, ad rá gázt egy pillanatra, közben kapja kabátját, majd az odakészített nagy szatyorba csúsztatja a kuktát, lefedi pár konyharuhával, hogy még tovább fogja a meleget és már iszkol is. Jó, kis körúti lakás ez, két be-, illetve kijárattal, amíg az egyiken az apa jön, a másikon megy Pozorvlaki. A babbal. Mert azt még véletlenül sem szeretné, ha egyre, kettőre nem lenne ebéd. A kuktában az utcán is fő a bab, miközben bandukol vele a villamos felé. Fő az még akkor is, amikor Pozorvlaki fölszáll a hatosra és elhajtat a nagynénjéhez a Boráros térre. A nagynéninél fölteszi a rezsóra a babot, megiszik egy üveg sört és diskurál. Mindenki jól jár. A nagynéni is, mert nincsen egyedül, Pozorvlaki is, mert iszik egy üveg sört, és a bab is, mert fő. Aztán egy fél óra, óra múlva fölkerekedik Pozorvlaki a babbal, becsomagolja jól megint, és indul visszafelé. A bab még fő egy kicsit a hatoson. Pont az a négy megálló kell neki. Néha persze előfordul, hogy valaki meglöki a szatyrot, vagy a szerelvény zöttyen egy nagyobbat, és felpattan a szelep a kuktán. Ilyenkor aztán fülsiketítő süvöltéssel lepi be a kocsit a jól bezöldségelt, a füstölt hús ízét már rég magába sűrítő, tárkonyos, savanykás, igazi, vasárnapi bableves fenséges illatárja.
Pozorvlaki zavartan vigyorog a döbbent utasokra és széttárja karját: "Istenem..."

Bächer Iván

Al dente

Minden embernek vannak olyan tulajdonságai, amelyek őt elviselhetetlenné teszik.
Példának okáért Kő Ede, aki egy igen értelmes, rendes ember amúgy, kommentál. Őneki ez a baja. Hogy minden ténykedését mindig kommentárokkal kíséri. Mindig mondja is, amit csinál. Mindent megmagyaráz, okol. Például a spagettit a múltkor így:
- Ti persze azt hiszitek, amilyen tevelegyek vagytok, hogy ez olyan egyszerű dolog! A spagetti. Hogy azt akárki is meg tudja csinálni. Ormányos rigók! Hogy csak bele kell vetni a vízbe a tésztát és kész. Ezt gondoljátok, mert nem tudtok a spagettiről sem semmit. Mert először is nem mindegy, hogy milyen az a spagetti. Ahány spagetti, annyiféleképp kell eljárni. Ki kell ismerni a spagettiket. Ez például egy közepesen rossz spagetti. Nem vagyunk Itáliában. Itt ez van. És ezt legalább ismerem már. Fontos, hogy a víz lobogjon. Legyen benne só sok és olaj elég. És sok legyen az a víz. Mert különben olyan lesz, mint a takony, tésztafőzelék lesz belőle, csirizes. Tésztakulimász. És lobogjon az a sok víz aztán. Így. Látjátok, kacsacsőrű majmok! Ez lobogás. Ez nem hazudik. Úgy kell lobognia, hogy amint a tészta belekerül, már forr is tovább. Így. Látjátok, majompávák! Ebbe aztán mehet bele a tészta. Hoppá! Nem baj, ha mellément, belekaparjuk. Így. Tiszta volt a tűzhely. Így. Isten őrizz széttörni! Rögtön behajol úgyis az. Látjátok, vadlegyek! Most aztán meg kell keverni gyorsan. Így. Hoppá, beleesett ez a két szedőlapát. Mondtam, hogy ezeket nem itt kell tartani. Mindegy, kiszedjük. Így! Hoppá! Na. Mert különben odaragad. Így la. Nem tört szét mind. Egy-kettő, nem számít. Annyi kell. Látjátok. Aztán, amikor már lobog a víz újra, akkor már nem kell keverni. Akkor már nem ragad oda. Legfeljebb túlfő. Ez a legnehezebb. Eltalálni, hogy a tészta ne legyen se kemény, se puha. Al dente. Így mondja az olasz. Al dente. Fogravaló. A spagettiszál külső burka már puha, de bévül még a fog, mikor átharapja, érez egy roppanást. Ez az igazi. Ez a nehéz. Lehet úgy csinálni, hogy kiveszünk egy szálat. Így. Hoppá, ez leesett. Egy másik, na gyere, megfogjuk. Az anyját ez is leesett. Mindegy, próbának jó lesz. Fölvesszük és így, tiszta erővel földobjuk a plafonra. Ha fönnmarad, akkor jó. Így. A durva anyját, bocs Katikám, ráragadt a kezemre, azért repült a pofádra. Nem baj, kicsi vízinyű, kibírod. Kemény még, ugye, még kell neki egy-két pillanat, hogy kellő legyen, al dente, roppanjon egy kicsit a fog alatt, de csak éppen hogy...
Na látjátok, pupukutyák, ez spagetti, pont kellő állagú, se nem puha, se nem kemény, éppen jó, éppen al dente, ahogy kell, éppen hogy csak roppan az ember foga alatt... No most jó. Leszűrjük szépen, óvatosan, de nem szabad lemosni, isten őrizzen attól, lemosni róla a tésztaízt, megdermeszteni, azonnal bele a tálba, így, rá egy kis olívaolajat, ami nincs, de jó a vaj is. Így. Asztalhoz! ...
No látjátok, nyestegerek, ez tiszta paszta! Ilyennek kell lennie egy pasztának! Látjátok, ez se nem kemény, se nem puha, éppen al dente, ahogy kell, finoman roppan az ember fo...
Ekkor egy durva nagy reccsenés hallatszott ki Kő Ede szájából.
- A durva anyját! - mondta Kő Ede, majd benyúlt a szájába, és rövid kotorászás után a félig rágott spagettigomolyból kiemelte azt az S alakú, fehér vaskampót, amin a szedőlapát szokott lógni a tűzhely felett.

/Bächer Iván: Vándorbab/

Baltásar Del Alcázar

Dal

Szívem benső hajlatán
három tárgy van dicsbe-fonva:
szép Inésem meg a sonka
és a sajtos padlizsán.
Lányok, ífjak! Oly nehéz
oly nagy volt Inés hatalma,
hogy meggyűlöltem miatta
mindent, ami nem Inés.
Tébolyogtam lábnyomán,
teljes évig félbolondja,
míg egyszercsak az uzsonna
sonka volt és padlizsán.

Még Inésé volt a pálma,
de nehéz volt döntenem,
melyiknek lesz lelkemen
most már ékesebb varázsa.
Mert egyenlők jobbadán
ízre, súlyra, fokra, fontra:
hol Inés kell, hol a sonka,
hol a sajtos padlizsán.
Szép Inésnek bája húz,
sonkám Aracéna éke,
s padlizsánom főerénye
az, hogy antik-andalúz.

Nem tévedhetek, nem ám,
mostmár pártatlan kimondva:
egyet ér: Inés, a sonka
és a sajtos padlizsán.
Új szerelmem új igáját
használnom jó arra lesz tán,
hogy olcsóbban kapjam eztán
szép Inésem drága báját.
Ha szabódik szép babám,
és magát csak húzza-vonja,
ellensúlynak ott a sonka
és a sajtos padlizsán.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Kecskesajt Mennyország

Az elmúlt héten nyugat-magyarországi vidékeken (has)túristáskodtunk a barátainkkal. A gelencsérek falujában - Magyarszombatfán - találtunk egy „kakukktojást”: kecskesajt készítő Mestert, kis üzemével és kecskéivel. Mivel a sajtok iránt (is!) ínyem kellő fogékonysággal bír, ez eddig abban a balga tévhitben éltem, tudom mi az a kecskesajt!... (a környékünkön többen is foglalkoznak vele, pl. Valiskó kecskefarm, de én magam is szoktam kotyvasztani, mikor friss kecsketúróhoz jutok.)




Itt kellett megtapasztalnom, nem szükséges Franciaországba utazni, hogy csúcs minőségű kecskesajtokat kóstolhassak!



Buzás úr - a Mester - megteremtette Kecskesajt Mennyországot, az ízekbe öltöztetett Paradicsomot! Sajtjainak mindike „emelkedett érzületről, mély erkölcsi komolyságról és érett intellektusról tanúskodik”!


Ilyen csoda születik, mikor a tehetség, a szakértelem és az igényességre törekvő elkötelezettség találkozik! Méltatására nem találok szavakat, „csak a dicshimnusz a megfelelő műfaj a róla való beszédnek”…!


Részletesebben: a honlap, valamint egy profi gasztro-blogger (kendvenceim közül való) beszámolója .

Italo Calvino

Az éthordó

A lecsavarhatóság! - ez az annyira örömteli, boldogító tulajdonsága ennek a kerek és lapos edénynek. Amikor az ember lecsavarja a fedelét... már e mozdulatra összefut a szájában a nyál; kivált, ha nem tudni, mi van benne, merthogy reggelente az asszony rakja bele az aznapi ebédet. Azánt ha már lent a fedő, előtűnik az összenyomott étel: lencsefőzelék egy kis hurkával, vagy kemény tojás céklával, esetleg puliszka szárított tőkehallal; mindez szépen elrendezve a kerek felületen - olyan éppen, akár térképen szárazföld s a tengerek, és ha kevés is, azt az érzést kelti, mintha tömény volna s laktató. A lecsavart fedél tányér gyanánt használható, ekként két edénye is van az ember fiának, s így hozzá is láthat.
Amióta Marcovaldo segédmunkás délben nem jár haza, hanem éthordóból eszi az ebédet, minekutána lecsavarta a fedőt, s mohón beszippantotta az étel illatát, előszedi a zsebkendőbe bugyolált evőeszközt, melyet ott tart mindig a hátsó zsebében. Mindenekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kissé felfrissítse, felpúpozza - egyszóval olyan halmazállapotba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz annyi órán át volt összepréselve! Ekkor aztán egyszeriben kitűnik, hogy bizony kevés. "Jó lesz lassan enni" - gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első falatokat, farkasétvággyal, sebesen.
Elszomorítóak ezek az első falatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd sivársága. De aztán máris jön a boldogság! Lassanként a szokatlan színhelyre áttéve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, illata. Marcovaldo immár lassúra fogja a majszolást: leült egy utcai padra, közel a munkahelyéhez; minthogy messze lakik, s ha délben hazamenne, sok időt veszítene, no meg a lyukak is megszaporodnának a hetijegyén, így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédet, s kinn eszik az utcán, miközben elnézi a járókelőket; aztán iszik egyet az utcai csapból. Ha épp ősz van, lehetőleg olyan padot választ, ahová süt egy kis napocska; a fákról hullongó fényes, rozsdavörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóbor kutyáké (egyhamar a barátja valamennyi), a morzsákat meg a verebek csipegetik fel, amikor épp senki sem jár arra.
"Vajon miért, hogy itt olyan örömmel fedezem fel a feleségem főztjének ízeit, ha meg otthon ebédelek, a sok sírás, veszekedés, szemrehányás közepette azt se tudom, mit eszek?" - gondolja Marcovaldo. Majd meg rádöbben: "Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorából maradt!" S immár újra kedvetlen - tán mert maradékot kell ennie, hideg s kissé avas maradékot, vagy mert az alumínium éthordótól fémes íze van az ételnek; mindenesetre ez a gondolat motoszkál a fejében: "Lám, ha eszembe jut a feleségem, hiába vagyok távol tőle, nem ízlik az ebéd!"
Egyszer csak észreveszi, hogy már majdnem megette az egészet; erre rögtön úgy tetszik, hogy hisz ritka finom lakoma ez, s lelkesen, áhítattal kaparássza ki az utolsó falatokat az éthordó fenekéről - ezek a leginkább fémes ízűek... Majd elnézi az üres, piszkos edényt, s megint csak elfogja a szomorúság.
Ekkor összerakja, bebugyolálja és zsebre vágja az egészet; a kés meg a villa neki-nekikoccan az éthordónak hatalmas kabátzsebében, csinos zenebonát csapnak járás közben. Még korán van visszamenni az üzembe, betér egy kocsmába, megiszik egy pohár sört. Vagy egy presszóba ugrik be, s felhörpint egy kávét. Itt elnézi a pult üvege mögött sorakozó süteményeket, az elegáns csokoládésdobozokat; elhiteti magával, hogy nem is kívánja mindezt, hogy valójában nem kíván az égvilágon semmit; egy percre megáll a biliárdautomata előtt, hogy végképp meggyőzze magát: nem éhét, csupán az időt kívánja elütni. Kifordul az utcára. A villamosok már megint zsúfoltak, nemsokára vége az ebédszünetnek; elindul, vissza a gyárba.
Történt pedig egyszer, hogy Marcovaldo felesége - miért, miért nem - nagyobb tétel kolbászt vásárolt. Három este egymás után kolbász és sárgarépa-főzelék volt vacsorára. Mármost azt a kolbászt kutyahúsból készítették: már a szagától elment az ember étvágya. Ami meg a répát, e hitvány, nyamvadt zöldséget illeti - ez volt az egyetlen főzelék, amit Marcovaldo világéletében ki nem állhatott.
Délben a kolbász meg a sárgarépa-főzelék ott lapult az éthordóban; hidegen, zsírosan. Feledékeny lévén, Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt; mindig elfelejtette, mit vacsorázott előző este, s így nap nap után ugyanaz a csalódás érte. A negyedik napon beletúrt villájával az ételbe, még egyszer megszagolta, majd felállt a padról, s a nyitott éthordót maga elé tartva, szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak nézték: egyik kezében villa, a másikban sárgarépa-főzelékkel teli edény, így sétál; s mintha nem tudná magát rászánni, hogy belekóstoljon.
Valamelyik ablakból leszólt egy kisfiú: - Hé, te ember!
Marcovaldo fölnézett. A gyerek egy előkelő villa földszinti ablakában könyökölt, előtte, a párkányon, tányér fehérlett.
- Hé, te ember! Mit eszel?
- Sárgarépa-főzeléket kolbásszal.
- Jó dolgod van!
- Hát...
- Képzeld csak: nekem rántott velőt kell ennem!
Marcovaldo belenézett a párkányon levő tányérba. Gyönyörű darab rántott velő volt; kerekded, puha, omlatag, mint egy felhőgomoly. Marcovaldo kitágult orrcimpával szívta be az illatát.
- Miért? Tán nem szereted a velőt? - kérdezte.
- Nem szeretem. Azért is zártak ide, mert nem akarom megenni. Kidobom az ablakon!
- Hát a főtt kolbászt szereted-e?
- Szeretem! Olyan, mint egy vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet...
- No, akkor add ide a tányérodat, neked adom az enyémet.
- Éljen! - A gyerek boldog volt. Leadta Marcovaldónak a díszes majolikatányért s hozzá az ezüstvillát, Marcovaldo meg fölnyújtotta az éthordót a pléhvillájával.
Mindketten nekiláttak; a gyerek az ablakpárkányra könyökölve, Marcovaldo pedig vele szemben, egy padon. És mindketten a szájuk szélét nyalogatták, arra gondoltak, hogy még sosem ettek ilyen jót.
Egyszer csak a gyerek háta mögött csípőre tett kézzel feltűnt a nevelőnő.
- Uramisten! Fiatalúr! Mit eszik?
- Kolbászt!
- És ki adta ezt magának?
- Az a bácsi - mutatott Marcovaldóra a gyerek; az abbahagyta az önfeledt majszolást, megállt szájában a falat.
- Dobja el! Mit hallok? Dobja el rögtön!
- De hisz olyan jó...
- És hol a tányérja? Meg a villája?
- A bácsinál... - rebegte a kisfiú, s megint Marcovaldóra mutatott, aki a levegőben tartotta a villát. A villa hegyén körülharapdált rántottvelő-darabka díszelgett.
A nő elkezdett ordibálni:
- Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj!...
Marcovaldo felállt, még egyszer rásandított a velőmaradékra, aztán odalépett az ablakhoz, fölrakta a tányért, villát az ablakpárkányra, megvető pillantást vetett a nevelőnőre, majd pedig hátat fordított. Hallotta az éthordó csörömpölését, amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek bömbölését, meg azt is, ahogy durván becsapták az ablakot. Lehajolt, fölszedte az éthordót. Kissé behorpadt, már nem lehetett jól rácsavarni a fedelét. Zsebre vágta az egészet, és ment vissza dolgozni.

(Telegdi Polgár István fordítása)

Kellemes nyári szombati ebéd, karfiolleves, lazac, spenót, sült apróhal és egy üveg bor. Ahogyan most sikerült, nagyon együttálltak az ízek.
Amiről igazán szót kell ejteni, az a bor, egy üveg neszmélyi cserszegi fűszerest bontottunk ki az ebédhez. Nagyon csúszott lefelé...

Rendkívül érdekes, új magyar fajta, az Irsai Olivér és a Tramini keresztezéséből. Magában hordozza mindkét fajta előnyét, pikáns illata hol a muskotály, hol a Tramini fűszerességére emlékeztet. Fürtje középnagy, kúpos, gyengén vállas, közepesen tömött vagy laza. Bogyói húspirosak, héjuk vékony. Hungarikum, nemesítői telitalálat. (XXVIII. Országos Borverseny 2003: Aranyérem - a Hilltop boráról van szó, idéztem a honlapjukról, a címke alatt ott a link)

"A cserszegi fűszerest Dr. Bakonyi Károly keszthelyi szőlész nemesítette 1962-ben. Karcsi bácsi, elmondása szerint egy új, illatos, korai érésű fajtát akart készíteni, ami igazán a magyar talajra termett. Kiválasztotta tehát a traminit és az irsai olivért és ezek keresztezéséből született a cserszegi fűszeres. (Ehhez persze az kellett, hogy Kocsis Pál 1930-ban nemesítse az irsait!) Hosszú évekig tartó kísérletezés és vizsgálat előzte meg a fajta születését, és azt, hogy a bor piacra kerüljön.
Karcsi bácsi egy olyan fajtát álmodott, ami olyan élményt nyújt a borkedvelőknek, mint a hölgyeknek egy csokor virág.
A Cserszegi fűszeres a Kunsági borvidék imázsát kiválóan erősíti. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az ország legjobb cserszegi fűszeresei évről évre a kicsit „rosszul csengő” kunsági területről származnak, bizonyítva ezzel a borvidék szőlőtermesztési adottságait. Ez az illatos, gyümölcsös, kedves borocska a Kunsági borvidéken talált igazán otthonra. A fajta említett szépségeit az alföldi termelők a lehető legnagyobb odafigyeléssel igyekeznek előcsalogatni. Pedig ez nem is olyan könnyű feladat!" Idéztem innen.

Rajongóknak kötelező.

Ki mondja, hogy hét közben nem lehet kerti-sütögeni a barátainkkal?

Csak el kell kezdeni, összeszedni a főszereplőket, megállni egy pillanatra közben, gyönyörködve várakozni, majd amikor már mindent elborít a sült-illat és emelkedett a hangulat, akkor jó étvágyat és sok nevetést!

Íme, hát így kell ezt kezdeni:
Az első, kicsit szerény főszereplőnk:
Második főszereplő:
A harmadik főszereplő, a vagány:
Mellékszálak a történetben, avagy a szemnek is ennie kell (a képek feltöltése is komoly erőpróba, összefut a képzelt íz a számban. M.H.)

Tálalva!
A desszert nem maradhat el:

A szemétleves fogalmáért az öreg arácsi parasztasszonynak tartozom hálával. Ő volt az, aki kosarával a kertbe ment, összeszedte, amit talált, és amikor azt kérdeztem, ugyan mi lesz belőle, azt mondta: a kert egész szemétjét belerakom. Azt a zamatot, amit az ételnek ő adni tudott, sohasem értem el. Pedig nyugodtan mondhatom, hogy évekig próbálkoztam vele. Nem a zöldség sokaságán és minőségén múlott. Az ő levese, ha valamihez hasonlítani kellene, olyan volt, mint a bor. Már illatától is kóválygott a fejem. De megvolt benne az a nyájas szelídség, aminek a jól elkészített zöldséglevest mindig jellemeznie kell. Színe rózsaszín arany, a vetemény sem nem puha, sem nem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik.

/Hamvas Béla/

Kemencés pizzák és focacciák

De a hétvége minimum két napból áll!


Kemencébe bevetés előtt:

A kemence felfűtve!
kemencébe bevetés előtt:
kemencébe bevetve:
percek múltával kész is, íme a tabló:
hogy mindenkinek jusson:
és az asztalon:

Hétvégi sütögetés - képregényben

Hagymaalapra építve:
Füstöltkolbász jön:
Sok-sok paprika:

Cukkini a következő hozzávaló:
Paradicsom és gomba kell még bele:
Készen is van:
A tűz melletti ácsorgás után jót tesz egy kis hideg gyümölcsleves:
Virslik pirulás előtt:
Lecsó-virsli-kuszkusz a tányéron:
Puding erdei szamócával:

Igaza van Podmaniczky Szilárdnak

„Picsányi lábaskában az ízek aránya észrevétlenül borulhat, ráadásul nem tudunk mindent belerakni, amit szeretnénk, a kompromisszumnak pedig mindig az a vége, hogy senki nem jár jól.”

Így kell paellát készíteni: