Bächer Iván

Al dente

Minden embernek vannak olyan tulajdonságai, amelyek őt elviselhetetlenné teszik.
Példának okáért Kő Ede, aki egy igen értelmes, rendes ember amúgy, kommentál. Őneki ez a baja. Hogy minden ténykedését mindig kommentárokkal kíséri. Mindig mondja is, amit csinál. Mindent megmagyaráz, okol. Például a spagettit a múltkor így:
- Ti persze azt hiszitek, amilyen tevelegyek vagytok, hogy ez olyan egyszerű dolog! A spagetti. Hogy azt akárki is meg tudja csinálni. Ormányos rigók! Hogy csak bele kell vetni a vízbe a tésztát és kész. Ezt gondoljátok, mert nem tudtok a spagettiről sem semmit. Mert először is nem mindegy, hogy milyen az a spagetti. Ahány spagetti, annyiféleképp kell eljárni. Ki kell ismerni a spagettiket. Ez például egy közepesen rossz spagetti. Nem vagyunk Itáliában. Itt ez van. És ezt legalább ismerem már. Fontos, hogy a víz lobogjon. Legyen benne só sok és olaj elég. És sok legyen az a víz. Mert különben olyan lesz, mint a takony, tésztafőzelék lesz belőle, csirizes. Tésztakulimász. És lobogjon az a sok víz aztán. Így. Látjátok, kacsacsőrű majmok! Ez lobogás. Ez nem hazudik. Úgy kell lobognia, hogy amint a tészta belekerül, már forr is tovább. Így. Látjátok, majompávák! Ebbe aztán mehet bele a tészta. Hoppá! Nem baj, ha mellément, belekaparjuk. Így. Tiszta volt a tűzhely. Így. Isten őrizz széttörni! Rögtön behajol úgyis az. Látjátok, vadlegyek! Most aztán meg kell keverni gyorsan. Így. Hoppá, beleesett ez a két szedőlapát. Mondtam, hogy ezeket nem itt kell tartani. Mindegy, kiszedjük. Így! Hoppá! Na. Mert különben odaragad. Így la. Nem tört szét mind. Egy-kettő, nem számít. Annyi kell. Látjátok. Aztán, amikor már lobog a víz újra, akkor már nem kell keverni. Akkor már nem ragad oda. Legfeljebb túlfő. Ez a legnehezebb. Eltalálni, hogy a tészta ne legyen se kemény, se puha. Al dente. Így mondja az olasz. Al dente. Fogravaló. A spagettiszál külső burka már puha, de bévül még a fog, mikor átharapja, érez egy roppanást. Ez az igazi. Ez a nehéz. Lehet úgy csinálni, hogy kiveszünk egy szálat. Így. Hoppá, ez leesett. Egy másik, na gyere, megfogjuk. Az anyját ez is leesett. Mindegy, próbának jó lesz. Fölvesszük és így, tiszta erővel földobjuk a plafonra. Ha fönnmarad, akkor jó. Így. A durva anyját, bocs Katikám, ráragadt a kezemre, azért repült a pofádra. Nem baj, kicsi vízinyű, kibírod. Kemény még, ugye, még kell neki egy-két pillanat, hogy kellő legyen, al dente, roppanjon egy kicsit a fog alatt, de csak éppen hogy...
Na látjátok, pupukutyák, ez spagetti, pont kellő állagú, se nem puha, se nem kemény, éppen jó, éppen al dente, ahogy kell, éppen hogy csak roppan az ember foga alatt... No most jó. Leszűrjük szépen, óvatosan, de nem szabad lemosni, isten őrizzen attól, lemosni róla a tésztaízt, megdermeszteni, azonnal bele a tálba, így, rá egy kis olívaolajat, ami nincs, de jó a vaj is. Így. Asztalhoz! ...
No látjátok, nyestegerek, ez tiszta paszta! Ilyennek kell lennie egy pasztának! Látjátok, ez se nem kemény, se nem puha, éppen al dente, ahogy kell, finoman roppan az ember fo...
Ekkor egy durva nagy reccsenés hallatszott ki Kő Ede szájából.
- A durva anyját! - mondta Kő Ede, majd benyúlt a szájába, és rövid kotorászás után a félig rágott spagettigomolyból kiemelte azt az S alakú, fehér vaskampót, amin a szedőlapát szokott lógni a tűzhely felett.

/Bächer Iván: Vándorbab/