Darvasi László

A rántotta

Mert az nem úgy van, hogy az ember azt mondja, kedves polgártársak, ma eszem egy rántottát. Hogy reggelire vajas kenyér, vagy angyalhúsos szendvics van, hogy kávét, puttóvért vagy máris ördöghúgyot iszunk, vagy ilyen mennymagocskák, pokolcsírák, irgalomkásák és purgatóriumpelyhek tartózkodnak az asztalon avégett, hogy már a hajnali szürkületben hősi halált haljanak a mi rettenetes szájunkban, nos, az mind rendben van. Hanem ám néha, porcukros téli reggeleken vagy zsírforró júliusi hajnalokon, egészen váratlanul, mint valami nem várt forradalom, nem várt szerelem, ránk tör egy érzés, és az érzés mögött filmet vetítenek, és a vásznon sárga hullámokat látunk, illetve egy darabka meleg, fehér kenyeret is még. Vagyis eszünkbe jut, mit jut?!, valósággal arcul csap bennünket a felismerés, hogy ezen a szent reggelen rántottát fogunk reggelizni! Ilyenkor kiemelkedünk a hétköznapok sivatagából, ilyenkor kreatív feltalálók, sikeres üzletemberek, ünnepelt művészek vagyunk. Miért. Azért mert a rántotta már nem hideg étel, de még nem is főétek, holott már sült. Sütve van. Némely túlélőművészek hideg pörkölttel, pacallal, töltött káposztával kezdik a napot. Róluk majd máskor. Persze a rántotta kapcsán meg kell említeni a tükörtojást is, csakhogy a tükörtojás megalkotásában több az evidencia. Mármost egy szalámis, vajas zsömlétől az ember nem vár túl sokat. Nem várja azt, hogy jobb legyen az élet, több kegyelem, nagyobb ég, kisebb ördögök. Egy májkrémes kiflitől nem nő bennünk meg a boldogság, sem pedig a remény. Egy lekváros fánk nem ad több hitet, sem munkakedvet. Megvolt, gyerünk, csináld ma is, amígó, csináld tovább, és. És nincs és. Azonban a rántotta!

A rántotta már vállalkozás, nagyobb és bátrabb befektetés. A rántotta sárga hullámaiban a koleszterin bomba gyújtózsinórja a remény aranyfonalából van szőve. A rántotta barnára sült alfele biztonságot ad, ha sáros a lábad, akkor fürödhet fényben az arcod. A rántotta vallásos étel. Hisz Istenben, sőt mindenféle istenekben hisz, hiszi, hogy meghódítható az óceán, a világűr, és a három éve magányos, kissé mogorva, de még mindig izgalmasra ondolált szomszédasszony. A rántotta okos, intelligens, őrangyali természettel megáldott étel. Mert amikor egy rántottás reggel után föllépsz az élet küzdőterére és tennéd a dolgod, ahogy szoktad, és éppen hazudnál, füllentenél, amikor először csapnál be valakit, először lennél részrehajló, igazságtalan, megátalkodottan konok, szóval, amikor először tennél valami helytelent, nos akkor, minden különösebb értesítés nélkül iszonyatosan rosszul leszel. Émelygés, reszkető kezek, hányinger! És aztán a hiábavaló fogadkozás, hogy rántottát soha, de soha nem eszel többé.

Lelőhely: Délmagyarország

Vasárnap reggeli gombászkodást követő sütögetés

A Zsákmány:
Szalonnás kezdet:
folytatás hagymával...
majd jött a paprika...
Itt a főszereplő!


tűz, tojás, fedő...
Végső ízesítés és a kevergetés hozza formába...
Kellemes boldog jó étvágyat!

Hamvas Béla

A rántottleves

Ha az ember természeti lény lenne, az abszolút táplálék nem lehetne más, mint a gyümölcs. De tudjuk, hogy származásunk szerint nagyobbik felében a természeten túlról valók vagyunk, és igazi humánus ételeinket magunknak kell megcsinálni. Az ételek rafinált volta lépést tart életünk bonyolultságával, és bizonyosnak látszik, hogy életünkben sok szövevény első oka valamely szövevényes étel. Ezen az alapon nyugodtan lehetne szendvics, vagy desszert életről beszélni. Az ilyen szendvics és desszert ételeken élő emberek a normalitást teljesen elvesztették. Bizonyos határokon túl ez már nem is élet, csak hisztéria. Ha az ember útközben a normális élet felé az alaptételeket keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. A normális élet az, ami az ételek között a rántottleves. Semmi különös. Szenzáció nélkül. Messze azon túl, hogy valaki szereti, vagy sem. Az ember a nap bármely szakában eheti, reggelire, ebédre, vacsorára, forrón, langyosan, vagy hidegen. Zsíron, vagy olajon pörkölt liszt és víz. A püthagóreusok kétféleképpen ismerték, sósan, esetleg köménymaggal, ahogy mi esszük, vagy a halványan pirított lisztet tejjel föleresztve, mézzel édesítve. A tibeti csámpá is ilyesféle étel, de a lisztet forró teával öntik fel, és néha faggyúdarabokat tesznek bele. A rántottleves mindennemű feszültség nélkül való étel; ami különösen szeretetreméltó benne, hogy szelíd és egyszerű. Magától értetődik, hogy a csecsemő első étele az anyatej után a rántottleves. A rántottleves kristálytiszta éhség-étel, ami körülbelül azt jelenti, hogy nem ínyencség, és nem torkoskodni való, vagyis nem izgalom, hanem az éhes ember számára készült, és kenyérrel a legjobb, ha pedig a kenyeret megpirítják, vagy különösen ha azt apró kockákra vágva forró zsírban kicsit megsütik, gazdag, tömény és laktató, annyira, ha az ember két tányérral megeszik, semmit sem kíván utána, csak egy pohár félédes bort. A normális étel, mint a kenyér, a krumpli, a főzelék, a főtt rizs, a szalonna, megunhatatlan, mert nem akar mást, mint táplálni. A konyha nagy művei, mint a franciasaláta, vagy a birsalmával töltött sült kacsa, esetleg a pástétom, tele van hátsó gondolattal; komplex művek, sok rétegű ételek, nem is tudják magukat egyszerre kimondani. Rántottlevestől gyomrát még senki sem rontotta el. Mindenesetre van asszony, elég ritka, aki annak, hogy mit főz, teljes tudatában van; az ilyen asszony rántottlevesében a földanya íze határozottan felismerhető. Ilyesmit meleg szív nélkül készíteni nem lehet. Legtöbben, ha a leves durva, azzal védekeznek, hogy csak rántottleves. Mintha nem a közhely lenne a legtöbb, mintha az, ami közönséges, nem az értékek felső foka lenne. A rántottleves íze a leginkább rokon a tejes búza ízével. Ha az ember ezt megkóstolta, az élet kedvességéről mindent megtudott.
A bűncselekmények között kétségtelenül a legsúlyosabb az élelmiszer hamisítás. Ebben bizonyos tekintetben együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a hazugság, mindez alattomosan és rejtve; gyűlöletes nyereségvágyból visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell. Akármilyen rettenetes, de úgy van, ahogy dosztojevszkij mondja: rugdaljatok, püföljetek, alázzatok meg, köpdössetek le, csak adjatok enni, enni. Az ételhazugságnál csak egy még súlyosabb van, a hamis prófétaság, amely az embert hazug gondolatokkal mérgezi meg. A nemes és a valódi kenyeret már csaknem elvesztettük. Alig van ennél nagyobb hiány, s ezért ennél mélyebb fájdalom. A rántottleves olyan egyszerű és szerény, hogy azt hamisítani még senkinek sem jutott eszébe. Talán azért is, mert olyan olcsó, és nem érdemes. Helyzetünk mindenesetre nem reménytelen; még van Bach-zenénk és Palazzo Pittink, van Velázquezünk és Hölderlinünk, a normalitás még nem tűnt el teljesen, amíg van rántottlevesünk, krumplink és főtt rizsünk.

Esterházy Péter: A világ - egy amúgy sötét téli estén

Hibáink, mondja a költő, rendesen azonosak erényeinkkel. A containerben is az a jó, ami a rémületes: hogy kiszámítható, hogy pontosan lehet tudni, micsoda. Három (amelyből kettő azonos) pozitív számmal definiálható, 2,44x2,44x6,11. Karácsonytájt (a tavalyi karácsony is tájt) írom e sorokat, mindenről az evés jut eszembe. A containernek a McDonald's felel meg. Olyan országban nőttem fel, ahol nem működik semmi (olykor még a nem működés sem működik, ez pl. az NDK-ban nem így volt, ott ha valami nem működött, az precízen nem működött, arra lehetett számítani, mérget lehetett rá venni), szóval talán hálásabbnak kellene mutatkoznom, a McDonald's maga a tiszta működés, mégis úgy szeretném ezt az árnyékvilágot elhagyni, hogy egyetlenegyszer sem ettem lett légyen ott. Ez az élettervem, és ez a kurucos haspók-non-coronat legyen az én hozzájárulásom az európai kultúrához.

Valakinek főzni, tudjuk, nagy dolog, az emberiség alapmítoszai közé tartozik. Hosszan lehetne erről beszélni, a grandiózus nagymamák szigorú kényeztetéseiről, anyákról, szerelmekről, férfiakról, nőkről, arról, ahogy szenvedélyesen körbefőzzük egymást.

Ám nemcsak valakinek főzni komoly ügy, hanem valakinek enni is az. E sorok írója az első irányba elszenvedett kis, tárgyszerű kudarcok után e másodikban igyekszik, álszerényen szólva, jelentőset alkotni. Valóban hálás evő vagyok, rám mindig (?) lehet számítani, becsületes józan (ezt nem a borfogyasztásra értem) vacsoravendégnek számíthatom magam, aki ebédre is használható, sőt villásreggelire is. Nincsenek előítéleteim, a pacaltól a homárig ér a fesztávom, mindenevő vagyok. Kevéssel is beérem, csak legyen tökéletes.

Valakinek enni: de ha őszintén magamba nézek, és asztal közelében ezt könnyen és természetesen meg tudom tenni, akkor azt kell mondjam, hogy én nem személyre szabottan eszem, nem anyám emlékének vagy a szerelmemnek vagy hű barátaimnak, hanem... hanem mindenkinek, mintegy az emberiségnek. Minden egyes jóízűen lenyelt falat vagy korty úgymond humanista tisztelgés, na ja, mondjuk a teremtés előtt.

Mindaz amit elmondtam a civil konyhákra is igaz, és ugyan ezek társadalmi jelentősége nagyon is fontos, e fontosság azonban még fokozottabban áll az éttermekre.

Étteremben enni az egy újabb szint. Egy jó vendéglős, egy jó szakács az - kolléga. Nem véletlen, hogy Franciaországban több olyan kulturális díj is van, melyet egyként kaphat meg író és szakács. Persze ahhoz nagyon jól kéne tudni - írni. Anyagtisztelet, arányérzék, fantázia, munkaerkölcs, szorgalom - ki tudja, hogy borászról, szakácsról vagy Márairól beszélek-e.

Hogy nagy szavakat használjak, a világ kis dolgokban mutatkozik meg. Amikor barátainkkal egy amúgy sötét téli este végigeszegetjük az étlapot, az azért van rendben, azért szép, nyugodt és gazdag, mert azt mutatja, mintha a világ is rendben volna. A világ, mint látjuk, nem egészen van rendben, de egy ilyen este talán azt is mondja: ne adjuk fel.

Hát azért ez túlzás.

(ÉS 47. évfolyam, 48. szám 2003. november 27.)

Igavonásra felkészülve

Vékonyra klopfolással indul a karaj, közéjük kell kevés só (egyrészt mert az otthoni szalonna általában rettenetesen sós, másrészt a húsnak azért kell egy kicsi, hogy puhuljon), majd feketebors, csak úgy érzéssel, ízlés szerint. Egy kicsit kell hagyni összeérni, addig elkészül a többi belevaló.
Érdemes a szalonnából olyat választani, amelyiken van hús-rész is, mondjuk fele-fele arányban, kell még egy éles kés és a héjról óvatosan jó vékony szeleteket kell nyesni. Számolni úgy érdemes, hogy a lenti méretből pontosan három fér rá a szelet húsokra.
Közben elkaptam még egy fél fej fokhagymát, szeletekre vágtam és olajon átfuttattam egy kicsit, még az aranysárga szín elérése előttig. Épp csak annyit voltak az olajban a szeletek, hogy az ízük megváltozzon sült fokhagyma ízre. Egy tányérra dobtam hűlni és elosztottam öt kis kupacra az öt szelet húshoz.

Grana Padano típusú sajtot zsákmányoltam nemrég Olaszországból. Szegény már nagyon penészedésnek indult a hűtőben, itt hát az alkalom, hogy eltűnjön a maradék. Jó sajt sütéshez, rendelkezik egyfajta füstös aromával, de az utóíze édes. Jelen helyzetben azt a jó tulajdonságát fogom felhasználni, hogy olajban nem folyik szét. Épp hogy egy kicsit folyóssá válik csak.
(Az első kóstolás után viszont egy újabb előnye derült ki, remekül illik az íze a sült fokhagymás szalonnához.)

Innentől nincs kép, de már kevés van hátra ebédig. A szelet húsra elosztom a kupac sült fokhagymát, jönnek a szalonnaszeletek hosszában, majd a sajtdarabok és határozott mozdulatokkal az összetekerés következik. Végére figyelni, hogy a sajt ne potyogjon ki, ebben segíthet némi hústűvel való döfködés.
A fokhagyma hagyaték-olajában azután szépen pirosra megsülnek a hústekercsek, nálunk most sültkrumpli van mellé, de elgondolkodtam barackbefőttön is, vagy valami hasonló savanykásabb gyümölcsköreten. De ez már tényleg ízlés kérdése. Rizzsel nem ajánlom.

Ajándék egy Kincsgyűjteményből

Darvasi László alias Szív Ernő

Kenyérhaj

A szent magyar kenyér alapvetően három szentségből áll, a héjból, a puha és fehér belsőből, valamint az árcédulából, mely utóbbi szentség mutat, a legnagyobb történeti változékonyságot. Mert minden évben más és más szám van ráimádkozva, szent szám volt például a három-hatvan, azóta meg, ugye, már száz fölött vagyunk. Az árcédulát gyakran akkor vesszük észre, amikor az már rátapadt a mandulánkra vagy a nyelőcsövünk falára. Az emberi létezés érdekfeszítő pillanatai ezek. Vajon életben maradunk? Kapunk még egyszer levegőt? Vajon görcsös öklendezésünket fölfüggeszti özv. Tonna Lajosné okleveles jótündér néhány, a hátunkon elhelyezett életmentő lapátcsapása? Ó, a modern világ mélyen lenézi a kenyeret. Mindenféle anorexiás kiflicskék, divatzsömlék, szoláriumpogácsák tülekednek az újonnan megnyílt pékségek kirakataiban. Viszont van egy figyelemre méltó jelenség, amely még a nem modern világban, mondjuk, húsz éve, harminc éve is tapasztalható volt. Mindannyian tudjuk jól, a meleg kenyér a létezés egyik csodája. Megkapod a péknél, fehér kötényes, piros arcú anyóka adja, szőke pihék az orra alatt, olyan gyönyörű hónaljakkal, hogy, na szóval megkapod tőle, és míg hazafelé zavarnak az utcasakálok, te szórakozottan szakítgatsz a még mindig anyaölmeleg, édes kenyéranyagból. De nem erről akartam szólni. Hanem arról a különös, számomra föl nem fogható cselekedetről, hogy bizonyos háztarásokban, úgy fényűző panellakásokban, mint szerény kastélyodukban, a megszegett kenyeret egyszerűen elválasztják a héjától. Elválasztják, külön tányérkába deportálják, mint az értéktelen csontot, majd pedig az ebéd végeztével vízzel puhítják, és a filozófia szakos tyúkudvarnak adományozzák. Borzalom. Nem akarok dicsekedni, de én magam eddigi életem folyamán több ilyen tányér kenyérhéjat mentettem meg. Ugyanis szerintem a kenyérhéj ízletesebb, minta bél. Aki szokott például vacsorakatonákat készíteni, az jól tudja ezt. Kenyérhéj, rá sajtkrém, aztán egy kis szalámi, császár, téli vagy erdélyi, és a végén egy könnycsepp, nagy dolgok ezek. Sokan azt mondják, hogy a kenyérhéj nem tiszta. Összefogdossa a pék, a pékné meg a pékné szeretője. Ugyan, kérem! Mert mi a tiszta? Az angyal tiszta? Az ég? A gyerek? Én például a kenyérhéjtól tanultam meg egy deres decemberi estén, hogy nem tisztának, fehérnek, ragyogónak ésatöbbinek kell lenni, hanem egyszerűen csak jónak.

*