Italo Calvino

Palomar bevásárol

Másfél kiló libazsír

A libazsírt üvegben árulják, a kézzel írt árcédula szerint az üvegek tartalma: "két hízottliba-végtag (egy comb és egy szárny), libazsír, só és bors. Tiszta súly: 1,5kg." Az üvegedényt megtöltő sűrű, puha fehérség kipárnázza a világ zaját, aljáról barna árny kúszik föl, s mintegy az emlékek ködén át kirajzolódnak belőle a saját zsírjába merülő liba különvált porcikái.
Palomar úr sorban áll egy párizsi charcuterie pultjánál. Ünnepek közelednek, de hát itt kevésbé megszentelt időkben is tolonganak a vevők, mert az üzlet a nagyváros legjobb élelmiszerboltjai közé tartozik, csodával határos módon maradt meg ezen a környéken, ahol a csökkenő forgalom, az adók, az alacsony fogyasztói jövedelmek, újabban pedig a válság egymás után juttatták csődbe a régi kiskereskedéseket, s jellegtelen szupermarketeket hívtak életre helyettük.
Várakozás közben Palomar úr az üvegeket nézi. Megpróbálja felidézni, milyen is az a cassoulet, a zöldbabbal körített párolt hús, amelynek alapvető kelléke a libazsír, de ínyét sem csiklandozzák, elméjét sem világosítják meg az emlékek. Mindamellett a név, a látvány, az ötlet magával ragadja, s nem is annyira gasztronómiai, mint inkább erotikus képzelgésekre indítja: egy hatalmas libazsír-halomból női alakot lát kibontakozni, aki rózsaszín bőrét valami fehérrel keni, ő pedig már nyomul is feléje a sűrű lavinában, hogy megölelje és alámerüljön vele.
Elhessenti a nem odavaló gondolatot, fölpillant a magasban pompázó szalámirudakra, melyek úgy csüggnek karácsonyi konfetti száraikon, akár Eldorádó fáiról a gyümölcsök. A márványlapokon mindenütt a civilizáció és a míves mesterség kimunkált formáiban hivalkodik a bőség. A vadpástétom-szeletekben örökre mozdulatlanná dermedtek és íz-gobelinekké szövődtek a csalitbeli futások és röpték. Az aszpikos fácánhús szürkés-rózsaszínes fémdobozai a nagyobb hűség kedvéért madárlábakon tornyosulnak, s mint egy címerpajzs vagy reneszánsz bútor domborításai, úgy nyúlnak ki alóluk a karmok.
Kocsonyás bevonatok alól fekete szarvasgomba-szépségflastromok ütnek át, sorba rendezve, akár Pierrot kabátján a gombok, vagy mint kottalapon a hangjegyek; széjjelszórva díszítik a libamájpástétomok, a disznósajtok, az agyagtálban sültek tarkán rózsálló kiskertjét, az aszpikos készítményeket, a lazackaréjokat és a trófeaként tálalt articsókaszárakat. A szarvasgombaérmék alapmotívuma összeköti a nagy változatosságot, s mintha csak estélyi ruhák feketellenének egy álarcosbálban, kiemelik az ételek ünnepi öltözékét.
Annál szürkébb, unottabb és mogorvább a pultok előtt tülekedő vásárlóközönség, melyet fehér köpenyes, koros vagy korosodó, pattogó szavú eladónők osztanak kisebb csoportokra. A majonézmázas, fénylő lazacos szendvicseket sötéten tátongó szatyrok nyelik el. Természetesen mindegyik vevő pontosan tudja, hogy mit akar, határozottan, tétovázás nélkül tör célja felé, s egykettőre lebontja a húsostészta-, a hidegsült- és a valőskolbász-hegyeket.
Palomar úr mindenáron azt próbálja kiolvasni tekintetükből, hogy el vannak ragadtatva a sok gyönyörűség láttán, arckifejezésük és mozdulataik azonban csak türelmetlenségről és sietségről árulkodnak, befelé forduló, csupa feszültség emberekről, akik egyes-egyedül arra figyelnek, hogy mi az, amit már megszereztek, és mi az, amit még nem. Egyiküket sem találja méltónak arra a pantagrueli pompára, ami a kirakatokban és a pultokon sorakzik. Afféle se tűz, se láng mohóság hajtja őket, s mégis valami alapvető, ősi kapoccsal kötődnek a velük egy lényegű, hús az ő húsukból ételekhez.
Azon kapja magát, hogy féltékenység-forma érzés támad benne, azt szeretné, ha a kacsa- és nyúlpástétomok világgá kürtölnék tálcáikról, hogy csakis hozzá kívánkoznak, egyedül őt találják méltónak adományaikra, s ha már a természet és a kultúra évezredeken át megőrizte ezeket az adományokat, most nem juthatnak illetéktelen kezekbe! Az a szent rajongás, amely most eltölti, vajon nem annak a jele-e, hogy egyedül ő a kiválasztott, reá hullott a malaszt, ő érdemes csupán a földi bőségszaruból áradó javakra?
Körbepillant, azt várja, hogy felcsendüljön benne az ízek nagyzenekara. Ám semmi csendülés. A bolti ínyencfalatok halvány, elmosódó emlékeket ébresztenek emlékezetében, az ízek nem kapcsolódnak össze a képekkel és a nevekkel. Fölmerül benne a kérdés, hogy torkossága nem elméleti, esztétikai, jelképes természetű-e inkább. Meglehet, hogy bármily őszintén szereti is az aszpikos húsokat, az aszpikos húsok nem szeretik őt. Megérzik, hogy pillantása minden ételt társadalomtörténeti dokumentummá, múzeumi tárggyá változtat.
Palomar úr szeretné, ha a sor gyorsabban haladna. Tudja, hogy ha még néhány percet eltölt az üzletben, saját magát hiszi majd illetéktelennek, kívülállónak, kirekesztettnek.