Esterházy Péter

Harmonia Caelestis (részlet)

113

Titokzatost érzékeltünk a szegénységhez való viszonyunkban, valami nem rendeset. Gyakorlatilag, így láttuk, szegények voltunk, szegényes a ruházatunk (sokáig úgy tudtuk, a gyerekruhák eleve használtak, új ruha nincsen is), nem jártunk nyaralni, kopottak a szőnyegek, ritkán van hús. Csirke szinte sose – de mi erre sose gondoltunk! Rosszul kezdtem tehát: nem láttuk mi ezt a szegénységet, részint eltakartatott előlünk, anyánk eltakarta, részint meg megvolt mindenünk, ami nyilván azt jelentette, hogy ami megvolt, azt véltük mindennek. Apánk nem gondolt rá, mi nem vettük észre, az egyensúlyt anyánk tartotta fönn: nem szerette volna veszni hagyni a szegénységgel járó erkölcsi micsodát. Ha már robotol, mint a barom, legalább sajnálják. Vagy még ennél is kevesebbet kívánt: ha már robotol, mint a barom, legalább. Ha már.

Mégis voltak jelek, amelyek arra utaltak, hogy ez a gyakorlati szegénység homályos alapra épül. Hát már maga a főzés! Mert jó, hogy szegényes, de hogyan szegényes! Ne kerteljünk, anyánk az előételek rabja volt. Még a kitelepítésben is. Az előételügyet osztálytársaink előtt egyszerűen letagadtuk. Minek reménytelen magyarázkodásokba bonyolódni. Kapros túróval töltött paprika, paradicsom, vagy csak főtt hagyma majonézzel, májkonzerv tejföllel, kakukkfűvel följavítva, egy kis valami. Forma. Anyánk mindenből tudott valamit csinálni, illetve nem valamit, hanem szépet. Az élet minden területén harcot folytatott a csúfsággal, a formátlannal. Kecsketejből, búzadarából kemény tejbegrízt, amit kisimított, megsütött, karikákat vágott belőle, s azt feltornyozta, a karikák közé meg lekvárt tett. Ez volt a Bábel tornya. Ekkor összevissza beszélhettünk, részint nyilvánvaló ökörségeket, részint halandzsanyelven (nyilvánvaló bölcsességeket). Kacsa sans orange. Ki kér még a szanoranzsból? (A deklasszált humor.) Szóval előétel és dolce. Dolcse.

• Egy kis dolcse? Pur la bon buss.

Mindig elhangzott ez a kettő mondat, mintha döntenünk kéne.

De már a paradicsomlevest nem tudtuk letagadni, borssal, szerecsendióval, gyömbérrel, ha volt, narancshéj reszelékkel. Mi nagyon szerettük. A barátaink fintorogva otthagyták.

- Micsoda úri pofátok van?!

Itt mintha lett volna valami úri gőg bennünk, büszkék voltunk az ízlelőbimbóinkra.

Noha időnként mi is anyánk szemére vetettük, hogy túl úriasan főz. Nehéz volna megmondani, mit értettünk ezen. Talán hogy a krumplileves nálunk nem olyan jó zsíros, és nem úsznak benne nagy hagymadarabok, mint „idegenben”, hanem sápadt, tejfölös. Franciás, állította anyánk. Hagymalevest is kaptunk. A húsokhoz, ezt se láttuk sehol másutt, kis édes kontraízt, például sült gyümölcsöket, vagy a legendás „szósz pikant”-ot, mindközönséges mustár mindközönséges lekvárral.

És hát a legsúlyosabb: az ezüst evőeszközök. Hogy mi mindig, nem csak vasárnap vagy ünnepen, ezüsttel ettünk.

- Miért?

- Mert nincs más – vigyorgott apánk, anyánk meg a fejét csóválta. Benne is maradt a kezünkben az ezüst súlya. Vendégségben, napköziben mintegy át kellett állnia a kezünknek az alumíniumra.

- Mi van, nem tudtok rendesen enni?! – mert a túl könnyű kéz kapkod, kilötyböl, ledisznóz. Hallgattunk. De aztán lebuktunk. A strandon. Az még ezüsteszcájg nélkül is lebukás lett volna.

Szinte az egész nyarat a házunkkal szemben lévő strandon töltöttük, reggel ki, zárórakor be. Lehetett volna a büfében enni, de az drága, lehetett volna, ahogy uzsonnát az iskolába, kenyeret magunkkal vinni, vajas paprikást, olykor meg is történt, mindegyik külön szalvétába csomagolva, de délben meleget kell enni. Ha lehetett, mi tizenkét órakor ettünk, ezt hoztuk a kitelepítésből, faluról; harangszó, ebéd, évszázadokon át. Vagyis tizenkettőkor abbahagytuk, amit épp csináltunk, focit, úszást, csajozást, és mentünk a kerítéshez, ahol anyánk már várt az ételhordóval, mert enni kell, és enni rendesen kell, meg kell adni a módját, az egyik rekeszben tehát nem étel volt, hanem szalvéta, meg a házban föllelhető egyetlen eszcájg, ama ősi. Ültünk testvérek egymás mellett, ezüstkés, ezüstvilla – ami a félmeztelen testek közt még abszurdabbul vette ki magát -, jöjj el Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Körben a barátaink finoman fitymálva figyelték a kapros zöldbabsalátát(!).

Ezek az ebédek nem segítették összeforrásunkat a dolgozó nép tömegeivel.