Cserna-Szabó András

A konyharuha dicséneke

- Requiem, melyet a szerző hű famulusának hűlő hullája felett celebrál -


Amikor barátomnak szerény konyhánkban teavizet melegítettem (rumos butykossal érkezett az istenadta), s a forró edényt a tűzről leemelni kívánván a konyharuhát újfent nem találtam a helyén – nos, ekkor jutott eszembe: meg kéne már írni a rongy dicsénekét.

Nem is egyet – helyeselt vadul bólogatva barátom, teljes mértékben átérezve az ügy kiemelt fontosságát, hiába, ő is jeles htb., akárcsak jómagam -, de ötöt kéne írni egyszerre!

Mert, mind mondottam, a konyharuha nem volt a helyén. Mert az soha nincs ott, ahol az ember hagyja. Pontosabban, ahová rejti, dugja, suvasztja. A nő – az a bizonyos másik emberi lény, aki az emberrel egy háztartásban tartózkodik – mindig rálel valahogy, megtalálja, eltünteti. Általában szennyeskosárban landol e nemes rongy, de van úgy, hogy egyenest a kályhában vagy a szemetesben találja magát.

Mert a nő gyűlöli a konyharongyot!

Jobban, mint az örökrangadókat, jobban, mint a sárgarépapucolást, jobban, mint a háborús filmeket, jobban, mint a zoknimosást, sőt, még a férfiaknál is jobban utálja.

E gyűlöletnek a ember pontos okát nem ismeri.

Csak sejtései lehetnek, éppen úgy, mint a fehérnép többi rejtélyes érzelmeiről.

Mi is csupán vaksötétben tapogatózunk, mikor a női lélekben indokokat keresünk.

Talán azért nem kedveli az asszonyi állat e ruhaneműt, mert az a férfi hű barátja, bizalmasa, legkedvesebb kollégája, társa a magányban? Igen, talán féltékenység rejlik a heves idegenkedés mögött. Vagy talán nem is féltékenység, inkább irigység?

Ám az is könnyen meglehet, hogy a nőt a tisztátalanság intézménye taszítja. Hogy ez a ruha – ellentétben azokkal, melyek az ő habtestét borítják – igenis mocskos. Ez a rendes állapota: a pecsétesség, a nedvesség, a zsírosság, a gyűröttség. Mert a férfi jön-megy a konyhában, nyakában az elmaradhatatlan ronggyal, s hol a lecsöppent perkeltszaftra csap le, hol egy forró fazékfület ragad meg vele, legyet gyilkol, mely főztjére tör, vizes tányért töröl szárazra, gyereket neveli, magyarul: dolgozik vele. Jobban szólva: él vele. Vele él.

És az élet bizony kosszal jár, mocsokkal, bűnnel, pecséttel. S ez a konyharongyon – ne tagadjuk – látszik is. Jaj, milyen elesett tud lenni a nap végére! Akár egy sárban, csalánban meghempergőzött, jégesővel megvert, kóbor eb. De mi, emberek ilyenkor szeretjük a legjobban. Mert látszik rajta az élet, látszik a munka. Úgy nézünk reá ilyenkor, ahogy a piktor tekint a nagy mű elkészülte után meggyötört, törött ecsetjére.

A történet folytatása minden háziember számára ismerős. Mikor befejezzük a konyhai munkát (oh, édes, mámorító, alkotó magány!), s tehetségünk teljes tudatában pihenni térünk, a nő a konyhába somfordál. Mert valamiért ő is úgy érzi, hogy a konyha neki is jár, az övé, az ő birodalma. Szóval a nő a hűlt helyünkbe settenkedik, és kutatni kezd. Nyomoz. Kémkedik. Szimatol. Vizslat. Szaglász. Keres. És az ember hiába dugja a kisrádió mögé, a mikrohullámú sütő alá, a római tál dobozába, hiába gyömöszöli a kenyérpirítóba, a mákdarálóba, a sótartóba, hiába álcázza terítőnek, falvédőnek, nemzeti lobogónak, hiába rejti a krumpli alá, a bepácolt húsok közé, a mélyhűtőládába – a nő megleli a konyharihát.

Rábukkan, és rögvest megsemmisíti.

Ösztöneitől vezérelve likvidálja.

Nincs benne szánalom.

Istennél a kegyelem.

Ezzel a férfit tulajdonképpen félemberré teszi. Megalázza és megnyomorítja. Mert az ember a konyhában rongy nélkül félkarú óriás.

Ám lehet, hogy éppen ez a nő célja? Hogy a magabiztos, öntudatos és határozott embert kicsivé, tétovává, szerencsétlenné züllessze?

Igen, bármennyire is szeretnék, nem zárhatjuk ki a rongyutálat lehetséges okai közül a bosszúvágyat. Hogy a nő a konyharuhán keresztül bosszulja meg az emberen az összes vélt és valós sérelmét. Szegény rongyunk ebben az esetben nem más tehát, mint ártatlan áldozat. Igaztalanul kiontott vér. Azért kell elhullania, amiről nem is tehet. Mert vajon komoly ember, aki azt állítja, hogy a konyharuha felelős gazdája flegma házastársi hangneméért, reggelbe nyúló italozásaiért, tetemes kártyaadósságaiért, permanens hűtlenségéért, semmirekellőségéért, aljasságáért és egyéb főbenjáró bűneiért?

S ha így áll a helyzet, a konyharuha dicsénekéből kénytelenek vagyunk a végére requiemet fabrikálni.

Kérek most tehát minden, magában kellő becsületet és tisztességet érző férfit, hogy az Ismeretlen Magyar Konyharuha (képzeletbeli) Sírja előtt egyperces néma csenddel adózzon. Mert az ember legjobb barátja nem a kuty, hanem a rongy. A konyharuha a háziember famulusa, Sancho Panzája, jobbkeze, Eckermannja, pici mindene.

S a gyilkosra nézve üzenjük: megbocsátunk, de nem felejtünk.