Ha rendben folydogálnának a dolgok ezen a világon, akkor ez a szöveg, melyet a
nyájas olvasó éppen a figyelmével tüntet ki, létre sem jött volna, akkor
ugyanis a szerző nem hiú elmélkedéseket fogalmazna éjszakánként, szerény
honorárium reményében, hanem étlapot, minthogy nem szerző volna, hanem
korcsmáros. Szolid kisvendéglőt üzemeltetne valahol a hegyekben, távol a város
zajától, távol a közlekedéstől is; nem járna oda busz vagy villamos, aszfaltút
sem vezetne, autók vagy pláne Trabantok nem pöfögnének a közelében.
Gyalogszerrel zarándokolna oda a jó ízlésű állampolgár, vagy zsuppkocsival,
három csacsival, ez utóbbiról gondoskodna a megfontolt, bölcs ítéletű
korcsmáros, belátva, hogy egy jó vendéglőt nem szabad hátizsákos, elvadult
turistákra bazírozni, akik térdnadrágban, bakancsban vágnak neki a hegyeknek, s
csak futtában kapnak be itt-ott néhány szalámikarikát; a vendéglő
törzsközönsége higgadt, elmélyült gondolkodású, finom úriemberekből kell, hogy
álljon, akik ugyan nem szökellnek zergeként a bérceken, sőt szívesebben utaznak
konflissal, mint gyalog, viszont értő bírálói a jó konyhának, méltányolni
tudják a körözött harmonikus ízeit, el tudnak tűnődni a főtt marhahús fölött,
és a korsó sörre vetett egyetlen pillantás alapján képesek megítélni a csapolás
szakszerűségét. Ha csakugyan rendben folydogálnának ezen a világon a dolgok,
akkor volnának ilyen vendégek, és ezek a vendégek megtalálnák az ő
korcsmárosukat. Béke és nyugalom honolna akkor az eperfák alatt.
De milyen is volna valójában az a korcsma?
Olyan hely volna, ahol korsó söre mellett, a világ hívságai fölött folytatott
csendes kontemplációban ejtőzvén piheni ki magát a vendég, elméje föltisztul,
indulatai elnyugszanak, lelkében aranyló derű lesz úrrá.
Szigorú szabályokat kell betartani ehhez.
Kívántatik mindenekelőtt legalább négyfajta csapolt sör. Ezzel nem akarjuk
azt mondani, hogy az üveges vagy a dobozos sör - mely utóbbi sokak szemében az
európaiság szimbóluma - rossz; lehet az akár még jó is. Csak hát megítélésünk
szerint a sör igazi közege a hordó, éspedig eredetileg a tölgyfahordó. Ilyen,
persze, már nincs, még a közismerten hagyománytisztelő Angliában is
nagyobbrészt alumíniumtartályból csapolnak, ebből lehet látni, hová züllött a
világ. Mi a magunk részéről elutasítanánk ezt a gyakorlatot, pincénkben
fahordók állnának, drágák, nehezek, rosszul szállíthatók, állandóan reparálni
kéne őket, emiatt nyilván drágább lenne a sörünk, nagyra becsült vendégeink
mégsem berzenkednének, hiszen mindenki hallott már valamit az alumínium és az
Alzheimer-kór összefüggéseiről, aki pedig mégsem, azt mi felvilágosítanánk.
Vendégeink örülnének a tölgyfahordónak, és fizetnének, mint a katonatiszt,
mindazonáltal jól járnának velünk.
Mi pihent sört adnánk nekik. Barbár kollégáink - ilyenek akkor is volnának,
ha csakugyan rendben folydogálnának a dolgok ezen a világon - attól sem szoktak
visszariadni, hogy a teherautóról legurított első hordót azon frissiben csapra
verjék. Nálunk ilyesmi sohasem fordulhatna elő. Nem azért, mert ily módon
esetleg meleg sört mérnénk a vendégeinknek, hiszen az istenfélő korcsmáros
söröspultjában hűtőberendezés van, hogy mindig optimális hőmérsékleten (nyáron
hat, télen nyolc-kilenc fokon) szolgáltassa ki a sört, hanem mert szállítás
közben a sör összerázódik, ízét elveszti, habja buborékos. Szellős, nagyon
tiszta és temperált hőmérsékletű pincében kell nyugodnia, amíg magához nem tér.
Télen éppenséggel előfordulhat, hogy szállítás közben megfagy; ez esetben
néhány napig tizenkét fokon tárolnánk, hogy csillogó tisztaságát visszanyerje,
s óvakodnánk a gyors felmelegítéstől, nehogy ily módon természetes
aromagazdagságát veszélybe sodorjuk.
Különös gondot fordítanánk a csapolásra is.
Németföldön (a cikkünk megírásakor még létező két Németország közül mindig a
'nagyobbikra' gondolunk) a sör megrendelése és szervírozása között eltelik
negyedóra, s a vendég ezt nemcsak természetesnek veszi, de ha hamarább kapná
meg az italát, bizonnyal vissza is küldené. (Nem ismerünk olyan embert, akivel
ott ez a csúfság megesett volna.) Rövidebb idő alatt egy tisztességes korsót
kimérni nem lehet. Ha csak úgy telezúdítják, akkor először is a habja laza,
buborékos, másodszor ez a hab igen hamar összeesik, s ekkor derül ki, hogy
- harmadszor: - a korsó jó esetben háromnegyedéig, rosszabb esetben
kétharmadáig van. A szakszerű csapolás eredménye viszont egy színültig telt
üvegedény, a hab ennek a pereme 'fölött' pompálkodik, tömött és szikrázóan
fehér, mint hósapka az Alpok csúcsain, és olyan szilárd, hogy megtartja a
tetejére helyezett pénzdarabot. Tökéletesen csapolni nem tud akárki, ehhez
szakértelem kell, jó erkölcs és hivatástudat. Jó csapos nem terem minden
bokorban, de mi kétségkívül találnánk ilyet és érdemeinek megfelelően
honorálnánk.
Az elmondottak alapján bizonyára nyilvánvaló, hogy a mi korcsmánk nem étterem
volna, nem borozó, még kevésbé drinkbár vagy éjszakai mulatóhely, hanem 'par
excellence' söröző, s mint ilyen, az emberiség legősibb kultúrintézményei
egyikének egyenesági leszármazotta. Szabadjon itt hivatkoznunk a sumer
királylistára, amelyben egy helyütt ez áll: '"Kis városban Ku-baba, a
kocsmárosnő, aki Kis város alapjait megszilárdította, volt a király, 100 évig
uralkodott."' Tudományos kronológiai számítások szerint e derék korcsmárosné
ténylegesen időszámításunk előtt 2425 és 2415 között ült a trónon, csaknem négy
és fél ezer esztendővel ezelőtt, úgyszólván a történelmi idők legelső
pillanatában, a végtelenbe vesző mitikus múlt ködpászmáiból éppen csak
kibontakozva, s lám, a korcsma - ami ekkor és még egy-kétezer évig csakis és
kizárólag söröző - már ekkor is létező és tekintélyes intézmény, hiszen a pult
mögül egyenest a trónra lehet kerülni, anélkül, hogy ezen bárki is
megbotránkoznék. A történelem tehát azzal vette kezdetét, hogy az ember
letelepedett a nagy folyamok mentén, öntözőműveket, templomokat és sörházakat
épített, s ez utóbbiakat nagy buzgalommal látogatta. Mindehhez persze a sört
jóval korábban, még a prehisztorikus időkben föl kellett találni, hiszen ha sör
nincs, akkor eleink nem kezdhették volna kultúrateremtő tevékenységüket sörözők
építésével, akkor talán létre sem jönnek a nagy folyami civilizációk, nem
kezdődik el a történelem, s ma is a vízmosásokban rohangálnánk, sarkunkban a
kardfogú tigrissel. A gondviselés azonban másképp határozott, s ennek
megfelelően a sör idejekorán föl lett találva. Úgy történhetett a dolog, hogy
évezredekkel ezelőtt élő ősatyáinkat gyakorta elhagyta a vadászszerencse,
ilyenkor különféle pázsitfűfélék - vadköles, homoki rozs, zab- magjait
rágcsálták kínjukban, előbb csak úgy nyersen, később pörkölve, még később
ledarálva, vízzel elkeverve, megfőzve. Lőn tehát puliszka, az egyetemes
gasztronómiatörténet első vegetárius ételkülönlegessége. Aztán megint csak
teltek-múltak az évszázadok meg az évezredek, mígnem egyszer valaki a napon
felejtette a főzésre előkészített liszt-víz keveréket, s mire visszatért, azt
kellett látnia, hogy a maszsza felfuvalkodottan izeg-mozog, pöfög, egyszóval
él. Hogy hány ember rémült meg ettől a látványtól és futott el lélekszakadva,
nem tudható. Egyszer azonban akadt egy hős, akiben a kísérletező kedv legyőzte
az ismeretlentől való félelmet, ez az ember pogácsákat formázott ebből a kelt
tésztából és kövön megsütötte és úgy döntött, hogy sokkal jobb, mint az, amit
korábban sűrű csirizből vagy sűrűre főzött puliszkából csinált; és íme,
megszületett a kenyér. Egy másik helyen és időben, talán ezer évvel korábban
vagy később (vagy korábban is és később is, mert majdnem biztos, hogy az
alapvető dolgokat egymástól függetlenül sok-sok ember találta föl) nagyon hígra
sikeredett árpapempő (= csiriz) maradt a napon, ebben is elindultak spontán
biokémiai folyamatok, magyarul megerjedt. S mint föntebb, most is akadt valaki,
aki fel tudott nőni ehhez a világtörténelmi pillanathoz, megkóstolta ezt a
gyöngyöző, fanyar, csípős (és minden bizonnyal fertelmes ízű) folyadékot, majd
újra megkóstolta, vidámakat böffentett tőle, búja-gondja elszállt, s máris
előttünk áll a sörivó ember archetípusa. Mindebből tehát az derül ki, hogy a
sör az emberiség primordiális kultúrjavainak egyike, másfelől pedig, hogy az a
bárgyú mondat, miszerint a sör folyékony kenyér, igen szabatosan fejez ki egy
alapvető igazságot. Az első sör és az első kenyér csakugyan nem más, mint
ugyanannak az élelemnek két megjelenési formája, s ez a körülmény eléggé
fontosnak minősült ahhoz, hogy megőriztessék a kollektív emlékezetben, már
csak azért is, mert a mindennapi életben a sör szemernyivel sem volt
nélkülözhetőbb, mint a kenyér, hiszen iható (vagy legalábbis hivatalosan annak
minősített) víz, mint a tömegfogyasztás tárgya, csupán mintegy száz éve van,
azelőtt az emberek bort vagy sört kényszerültek inni, a Mediterráneumban bort,
északabbra inkább sört. Innen nézvés talán nem is meglepő, hogy az angolok már
a tizenharmadik században szükségesnek látták a sör fogyasztói árát törvényi
szinten szabályozni (ők ugyanis még nem ismerhették a posztszocialista
piacgazdaság gyönyöreit); ez volt a III. Henrik király által kibocsátott
'Assize of Bread and Ale', amely egyébként nem abszolút összegekben határozta
meg a kenyér- és sörárakat (a középkori angolok tudniillik a szocialista
tervgazdaság áldásait sem ismerhették), hanem a mindenkori gabonaár
függvényében. Ha például egy quarter árpa két shillingbe került, akkor a városi
sörfőző két gallon sört adott egy pennyért, a vidéki hármat. (Manapság egy
frekventáltabb londoni pubban egy font negyven pennyt is elkérnek egy pint,
azaz egynyolcad gallon sörért; az árpaárakat nem ismerjük.) Megegyzendő még,
hogy a törvény a sör minőségi jellemzőit nem is említi, minthogy ez idő tájt
elfuserált sör nem létezett, ennek még a fogalma is kívül esett az emberi
képzelőerő határain. Egyébiránt a fogyasztói érdekvédelem ezen alapvető
jelentőségű dokumentuma 1267-ben született; a magyar törvényhozás ugyanebben
az esztendőben azzal volt elfoglalva, hogy deklarálja a királyi szerviensek
adómentességét és egyéb kiváltságait.
Témánktól látszólag mintha elkalandoztunk volna, holott csak azt kívántuk
körvonalazni e rövid történelmi kitérővel, hogy a söröző mint intézmény,
minőségileg különbözik az egyébfajta italmérésektől. William Hogarth két
rézmetszete kínálkozik szemléltető eszközül; az egyiknek 'Gin Lane' a címe,
lepusztult városképet ábrázol, az egyik ház éppen rádől az utcán tántorgó,
verekedő sokaságra, az előtérben csonttá soványodott és elhülyült emberroncsok
delirálnak. A másik képen a tiszta, rendezett 'Beer Street' látható, az egyik
ház tetején szorgos ácsok munkálkodnak éppen, emelvényen állva piktor
gyakorolja művészetét, vidám és nagy hasú mesteremberek üldögélnek asztaluk
körül, melyen rettentő ónkupák között kéziratok hevernek, jelzendő a sörivó
állampolgár szellemi nyitottságát, két halaskofa is feltűnik, halakkal és
hatalmas kupával, ők is valami szöveget tanulmányoznak; ha még azt is
figyelembe vesszük, hogy a szerelem se hiányzik a képről, akkor belátható, hogy
a Beer Street a béke, a jólét, a testi, lelki és szellemi harmónia derűs
hazája.
Nem sok hozzáfűzni valónk van Hogarth mondanivalójához.
A sör a fáradt embert fölfrissíti, az izgatott embert megnyugtatja. A Yale
Egyetemen megállapították, hogy az idegfeszültség fél üveg sör elfogyasztása
után tizenhárom százalékkal, egy egész üveg után harminchét százalékkal
csökken. A fizikai és a szellemi teljesítőképesség ugyanakkor nem változik.
Korcsmánkban tehát csupa elégedett, derűsen mosolygó ember üldögélne, csurig
telemért korsókban aranylana előttük a sör, kellemesen füstölt virslit
falatoznának hozzá, amely pattanva reped szét a fogak között és ízletes szaft
fakad belőle; esetleg körözöttet, amelyet derék korcsmárosuk készített
enkezével, saját titkos receptje szerint; némelyek persze inkább a tányérhús,
mások viszont a pingpongasztalnyi hagymás rostélyos mellett kötnének ki, vagy
pedig megkóstolnák a hely specialitását, a sonkás juhtúrós galuskát, amely
igazi, házilag pácolt sódarral és az utánozhatatlan ízű felvidéki brinzával
készül, s az erősen komlózott pilseni típusú világos sörök ízével mindennél
jobban harmonizál. Korcsmánk tehát otthonos volna, mint egy angol pub, kiváló
söröket mérne, mint egy német bierstube, gasztronómiailag pedig
nagyságrendekkel hajazná mindkettőt, úgyhogy a korcsmárosnak minden oka meg
volna arra, hogy elégedetten pöffeszkedjék a pult mögött, s maga is leküldjön
félóránként egy-egy hűvös korsó Radebergert. Mindehhez csupán az kéne, hogy
rendben folydogáljanak a dolgok ezen a világon, de mert ez a feltétel nem
adott, ezért a korcsmáros nem korcsmáros, hanem szerző, aki újabban
tachikardiát és gyomorégést kap a sörtől, ha egy korsónál többet iszik belőle,
művét ezért most befejezi, koktélt kever magának egy rész Salvusból meg egy
rész parádi vízből, azt megissza, és sürgősen kiveri a fejéből ezt az egészet.
nyájas olvasó éppen a figyelmével tüntet ki, létre sem jött volna, akkor
ugyanis a szerző nem hiú elmélkedéseket fogalmazna éjszakánként, szerény
honorárium reményében, hanem étlapot, minthogy nem szerző volna, hanem
korcsmáros. Szolid kisvendéglőt üzemeltetne valahol a hegyekben, távol a város
zajától, távol a közlekedéstől is; nem járna oda busz vagy villamos, aszfaltút
sem vezetne, autók vagy pláne Trabantok nem pöfögnének a közelében.
Gyalogszerrel zarándokolna oda a jó ízlésű állampolgár, vagy zsuppkocsival,
három csacsival, ez utóbbiról gondoskodna a megfontolt, bölcs ítéletű
korcsmáros, belátva, hogy egy jó vendéglőt nem szabad hátizsákos, elvadult
turistákra bazírozni, akik térdnadrágban, bakancsban vágnak neki a hegyeknek, s
csak futtában kapnak be itt-ott néhány szalámikarikát; a vendéglő
törzsközönsége higgadt, elmélyült gondolkodású, finom úriemberekből kell, hogy
álljon, akik ugyan nem szökellnek zergeként a bérceken, sőt szívesebben utaznak
konflissal, mint gyalog, viszont értő bírálói a jó konyhának, méltányolni
tudják a körözött harmonikus ízeit, el tudnak tűnődni a főtt marhahús fölött,
és a korsó sörre vetett egyetlen pillantás alapján képesek megítélni a csapolás
szakszerűségét. Ha csakugyan rendben folydogálnának ezen a világon a dolgok,
akkor volnának ilyen vendégek, és ezek a vendégek megtalálnák az ő
korcsmárosukat. Béke és nyugalom honolna akkor az eperfák alatt.
De milyen is volna valójában az a korcsma?
Olyan hely volna, ahol korsó söre mellett, a világ hívságai fölött folytatott
csendes kontemplációban ejtőzvén piheni ki magát a vendég, elméje föltisztul,
indulatai elnyugszanak, lelkében aranyló derű lesz úrrá.
Szigorú szabályokat kell betartani ehhez.
Kívántatik mindenekelőtt legalább négyfajta csapolt sör. Ezzel nem akarjuk
azt mondani, hogy az üveges vagy a dobozos sör - mely utóbbi sokak szemében az
európaiság szimbóluma - rossz; lehet az akár még jó is. Csak hát megítélésünk
szerint a sör igazi közege a hordó, éspedig eredetileg a tölgyfahordó. Ilyen,
persze, már nincs, még a közismerten hagyománytisztelő Angliában is
nagyobbrészt alumíniumtartályból csapolnak, ebből lehet látni, hová züllött a
világ. Mi a magunk részéről elutasítanánk ezt a gyakorlatot, pincénkben
fahordók állnának, drágák, nehezek, rosszul szállíthatók, állandóan reparálni
kéne őket, emiatt nyilván drágább lenne a sörünk, nagyra becsült vendégeink
mégsem berzenkednének, hiszen mindenki hallott már valamit az alumínium és az
Alzheimer-kór összefüggéseiről, aki pedig mégsem, azt mi felvilágosítanánk.
Vendégeink örülnének a tölgyfahordónak, és fizetnének, mint a katonatiszt,
mindazonáltal jól járnának velünk.
Mi pihent sört adnánk nekik. Barbár kollégáink - ilyenek akkor is volnának,
ha csakugyan rendben folydogálnának a dolgok ezen a világon - attól sem szoktak
visszariadni, hogy a teherautóról legurított első hordót azon frissiben csapra
verjék. Nálunk ilyesmi sohasem fordulhatna elő. Nem azért, mert ily módon
esetleg meleg sört mérnénk a vendégeinknek, hiszen az istenfélő korcsmáros
söröspultjában hűtőberendezés van, hogy mindig optimális hőmérsékleten (nyáron
hat, télen nyolc-kilenc fokon) szolgáltassa ki a sört, hanem mert szállítás
közben a sör összerázódik, ízét elveszti, habja buborékos. Szellős, nagyon
tiszta és temperált hőmérsékletű pincében kell nyugodnia, amíg magához nem tér.
Télen éppenséggel előfordulhat, hogy szállítás közben megfagy; ez esetben
néhány napig tizenkét fokon tárolnánk, hogy csillogó tisztaságát visszanyerje,
s óvakodnánk a gyors felmelegítéstől, nehogy ily módon természetes
aromagazdagságát veszélybe sodorjuk.
Különös gondot fordítanánk a csapolásra is.
Németföldön (a cikkünk megírásakor még létező két Németország közül mindig a
'nagyobbikra' gondolunk) a sör megrendelése és szervírozása között eltelik
negyedóra, s a vendég ezt nemcsak természetesnek veszi, de ha hamarább kapná
meg az italát, bizonnyal vissza is küldené. (Nem ismerünk olyan embert, akivel
ott ez a csúfság megesett volna.) Rövidebb idő alatt egy tisztességes korsót
kimérni nem lehet. Ha csak úgy telezúdítják, akkor először is a habja laza,
buborékos, másodszor ez a hab igen hamar összeesik, s ekkor derül ki, hogy
- harmadszor: - a korsó jó esetben háromnegyedéig, rosszabb esetben
kétharmadáig van. A szakszerű csapolás eredménye viszont egy színültig telt
üvegedény, a hab ennek a pereme 'fölött' pompálkodik, tömött és szikrázóan
fehér, mint hósapka az Alpok csúcsain, és olyan szilárd, hogy megtartja a
tetejére helyezett pénzdarabot. Tökéletesen csapolni nem tud akárki, ehhez
szakértelem kell, jó erkölcs és hivatástudat. Jó csapos nem terem minden
bokorban, de mi kétségkívül találnánk ilyet és érdemeinek megfelelően
honorálnánk.
Az elmondottak alapján bizonyára nyilvánvaló, hogy a mi korcsmánk nem étterem
volna, nem borozó, még kevésbé drinkbár vagy éjszakai mulatóhely, hanem 'par
excellence' söröző, s mint ilyen, az emberiség legősibb kultúrintézményei
egyikének egyenesági leszármazotta. Szabadjon itt hivatkoznunk a sumer
királylistára, amelyben egy helyütt ez áll: '"Kis városban Ku-baba, a
kocsmárosnő, aki Kis város alapjait megszilárdította, volt a király, 100 évig
uralkodott."' Tudományos kronológiai számítások szerint e derék korcsmárosné
ténylegesen időszámításunk előtt 2425 és 2415 között ült a trónon, csaknem négy
és fél ezer esztendővel ezelőtt, úgyszólván a történelmi idők legelső
pillanatában, a végtelenbe vesző mitikus múlt ködpászmáiból éppen csak
kibontakozva, s lám, a korcsma - ami ekkor és még egy-kétezer évig csakis és
kizárólag söröző - már ekkor is létező és tekintélyes intézmény, hiszen a pult
mögül egyenest a trónra lehet kerülni, anélkül, hogy ezen bárki is
megbotránkoznék. A történelem tehát azzal vette kezdetét, hogy az ember
letelepedett a nagy folyamok mentén, öntözőműveket, templomokat és sörházakat
épített, s ez utóbbiakat nagy buzgalommal látogatta. Mindehhez persze a sört
jóval korábban, még a prehisztorikus időkben föl kellett találni, hiszen ha sör
nincs, akkor eleink nem kezdhették volna kultúrateremtő tevékenységüket sörözők
építésével, akkor talán létre sem jönnek a nagy folyami civilizációk, nem
kezdődik el a történelem, s ma is a vízmosásokban rohangálnánk, sarkunkban a
kardfogú tigrissel. A gondviselés azonban másképp határozott, s ennek
megfelelően a sör idejekorán föl lett találva. Úgy történhetett a dolog, hogy
évezredekkel ezelőtt élő ősatyáinkat gyakorta elhagyta a vadászszerencse,
ilyenkor különféle pázsitfűfélék - vadköles, homoki rozs, zab- magjait
rágcsálták kínjukban, előbb csak úgy nyersen, később pörkölve, még később
ledarálva, vízzel elkeverve, megfőzve. Lőn tehát puliszka, az egyetemes
gasztronómiatörténet első vegetárius ételkülönlegessége. Aztán megint csak
teltek-múltak az évszázadok meg az évezredek, mígnem egyszer valaki a napon
felejtette a főzésre előkészített liszt-víz keveréket, s mire visszatért, azt
kellett látnia, hogy a maszsza felfuvalkodottan izeg-mozog, pöfög, egyszóval
él. Hogy hány ember rémült meg ettől a látványtól és futott el lélekszakadva,
nem tudható. Egyszer azonban akadt egy hős, akiben a kísérletező kedv legyőzte
az ismeretlentől való félelmet, ez az ember pogácsákat formázott ebből a kelt
tésztából és kövön megsütötte és úgy döntött, hogy sokkal jobb, mint az, amit
korábban sűrű csirizből vagy sűrűre főzött puliszkából csinált; és íme,
megszületett a kenyér. Egy másik helyen és időben, talán ezer évvel korábban
vagy később (vagy korábban is és később is, mert majdnem biztos, hogy az
alapvető dolgokat egymástól függetlenül sok-sok ember találta föl) nagyon hígra
sikeredett árpapempő (= csiriz) maradt a napon, ebben is elindultak spontán
biokémiai folyamatok, magyarul megerjedt. S mint föntebb, most is akadt valaki,
aki fel tudott nőni ehhez a világtörténelmi pillanathoz, megkóstolta ezt a
gyöngyöző, fanyar, csípős (és minden bizonnyal fertelmes ízű) folyadékot, majd
újra megkóstolta, vidámakat böffentett tőle, búja-gondja elszállt, s máris
előttünk áll a sörivó ember archetípusa. Mindebből tehát az derül ki, hogy a
sör az emberiség primordiális kultúrjavainak egyike, másfelől pedig, hogy az a
bárgyú mondat, miszerint a sör folyékony kenyér, igen szabatosan fejez ki egy
alapvető igazságot. Az első sör és az első kenyér csakugyan nem más, mint
ugyanannak az élelemnek két megjelenési formája, s ez a körülmény eléggé
fontosnak minősült ahhoz, hogy megőriztessék a kollektív emlékezetben, már
csak azért is, mert a mindennapi életben a sör szemernyivel sem volt
nélkülözhetőbb, mint a kenyér, hiszen iható (vagy legalábbis hivatalosan annak
minősített) víz, mint a tömegfogyasztás tárgya, csupán mintegy száz éve van,
azelőtt az emberek bort vagy sört kényszerültek inni, a Mediterráneumban bort,
északabbra inkább sört. Innen nézvés talán nem is meglepő, hogy az angolok már
a tizenharmadik században szükségesnek látták a sör fogyasztói árát törvényi
szinten szabályozni (ők ugyanis még nem ismerhették a posztszocialista
piacgazdaság gyönyöreit); ez volt a III. Henrik király által kibocsátott
'Assize of Bread and Ale', amely egyébként nem abszolút összegekben határozta
meg a kenyér- és sörárakat (a középkori angolok tudniillik a szocialista
tervgazdaság áldásait sem ismerhették), hanem a mindenkori gabonaár
függvényében. Ha például egy quarter árpa két shillingbe került, akkor a városi
sörfőző két gallon sört adott egy pennyért, a vidéki hármat. (Manapság egy
frekventáltabb londoni pubban egy font negyven pennyt is elkérnek egy pint,
azaz egynyolcad gallon sörért; az árpaárakat nem ismerjük.) Megegyzendő még,
hogy a törvény a sör minőségi jellemzőit nem is említi, minthogy ez idő tájt
elfuserált sör nem létezett, ennek még a fogalma is kívül esett az emberi
képzelőerő határain. Egyébiránt a fogyasztói érdekvédelem ezen alapvető
jelentőségű dokumentuma 1267-ben született; a magyar törvényhozás ugyanebben
az esztendőben azzal volt elfoglalva, hogy deklarálja a királyi szerviensek
adómentességét és egyéb kiváltságait.
Témánktól látszólag mintha elkalandoztunk volna, holott csak azt kívántuk
körvonalazni e rövid történelmi kitérővel, hogy a söröző mint intézmény,
minőségileg különbözik az egyébfajta italmérésektől. William Hogarth két
rézmetszete kínálkozik szemléltető eszközül; az egyiknek 'Gin Lane' a címe,
lepusztult városképet ábrázol, az egyik ház éppen rádől az utcán tántorgó,
verekedő sokaságra, az előtérben csonttá soványodott és elhülyült emberroncsok
delirálnak. A másik képen a tiszta, rendezett 'Beer Street' látható, az egyik
ház tetején szorgos ácsok munkálkodnak éppen, emelvényen állva piktor
gyakorolja művészetét, vidám és nagy hasú mesteremberek üldögélnek asztaluk
körül, melyen rettentő ónkupák között kéziratok hevernek, jelzendő a sörivó
állampolgár szellemi nyitottságát, két halaskofa is feltűnik, halakkal és
hatalmas kupával, ők is valami szöveget tanulmányoznak; ha még azt is
figyelembe vesszük, hogy a szerelem se hiányzik a képről, akkor belátható, hogy
a Beer Street a béke, a jólét, a testi, lelki és szellemi harmónia derűs
hazája.
Nem sok hozzáfűzni valónk van Hogarth mondanivalójához.
A sör a fáradt embert fölfrissíti, az izgatott embert megnyugtatja. A Yale
Egyetemen megállapították, hogy az idegfeszültség fél üveg sör elfogyasztása
után tizenhárom százalékkal, egy egész üveg után harminchét százalékkal
csökken. A fizikai és a szellemi teljesítőképesség ugyanakkor nem változik.
Korcsmánkban tehát csupa elégedett, derűsen mosolygó ember üldögélne, csurig
telemért korsókban aranylana előttük a sör, kellemesen füstölt virslit
falatoznának hozzá, amely pattanva reped szét a fogak között és ízletes szaft
fakad belőle; esetleg körözöttet, amelyet derék korcsmárosuk készített
enkezével, saját titkos receptje szerint; némelyek persze inkább a tányérhús,
mások viszont a pingpongasztalnyi hagymás rostélyos mellett kötnének ki, vagy
pedig megkóstolnák a hely specialitását, a sonkás juhtúrós galuskát, amely
igazi, házilag pácolt sódarral és az utánozhatatlan ízű felvidéki brinzával
készül, s az erősen komlózott pilseni típusú világos sörök ízével mindennél
jobban harmonizál. Korcsmánk tehát otthonos volna, mint egy angol pub, kiváló
söröket mérne, mint egy német bierstube, gasztronómiailag pedig
nagyságrendekkel hajazná mindkettőt, úgyhogy a korcsmárosnak minden oka meg
volna arra, hogy elégedetten pöffeszkedjék a pult mögött, s maga is leküldjön
félóránként egy-egy hűvös korsó Radebergert. Mindehhez csupán az kéne, hogy
rendben folydogáljanak a dolgok ezen a világon, de mert ez a feltétel nem
adott, ezért a korcsmáros nem korcsmáros, hanem szerző, aki újabban
tachikardiát és gyomorégést kap a sörtől, ha egy korsónál többet iszik belőle,
művét ezért most befejezi, koktélt kever magának egy rész Salvusból meg egy
rész parádi vízből, azt megissza, és sürgősen kiveri a fejéből ezt az egészet.
(Playboy 1990. május) - lelőhelye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése