Robin Food

Fishermens' Pie

2012-01-19T13:39:00.000+01:00

Van ez a Best British Cook című szakácskönyv, ami a várakozásokkal ellentétben nem teljesen üres, egyébként szépen fotózott, étvágygerjesztő tálalásban látható a végeredmény. Erre a könyvre egy szezon végi kiárusításon tettem szert nagyon csekély összegért és a legeslegelső gondolatom az volt, hogy jó lesz majd szavakat tanulni és ha megyek a szupermarketbe, majd jól fel fogom ismerni a különféle érdekes és számomra eddig ismeretlen alapanyagokat.
Ez lassan több mint két éve történt, azóta fel kellett világosodnom, hogy a brit alapanyagok néha köszönő viszonyban sincsenek a magyar alapanyagokkal, holott a szótári elnevezésük ugyanaz. Hibádzik néha a telt és aromás íz (paradicsom, paprika, hagyma, ezek a magyar konyha alapjai, itt egyenzöld fűíz a jellemzően elérhető maximum), máskor meg sokkal többet kapok, mint amit otthon megszoktam. Például a krumpli, hogy abból a legkevesebb húszfajta elérhető, a mediterrán és egyéb keleti élelmiszerekből a felhozatal fantasztikus és a világ összes vidékéről tudok beszerezni alapanyagot, viszonylagosan baráti áron.
Hát ez a globalizmus konyhája Londonban, még a bevásárlás előtt.
Végiglapozva a brit szakácskönyvet, már a bevezető oldalakon szembetalálkozom azzal - egyébként is közszájon forgó - vélekedéssel, hogy a szigetországiak tudják, hogy eléggé egyszerű, de nagyszerű és tápláló ételeket tudnak ők hagyományból összehozni, azonban a keleti konyha befolyása és az összes többi ország szakácsai azért jobbak. Ízesebbek, fűszeresebbek, szaftosabbak és érdekesebbek. De mindezek ellenére ők büszkék a tradíciókra és ragaszkodnak is hozzájuk, ha britkedésre vágynak egyes ünnepekkor. Vagy ha éppen öt óra van és teázni kell.
Az első olyan karácsonyunk, amelyet már viszonylag nyugodt körülmények között töltöttünk, szépen kibővült egy itteni étellel, a halászember vacsorájával, a névadás saját fordtásban.

Kiböngésztem a recept idegen szavait a szótárból (közben elámultam az angol nyelv tömörségén és a magyar receptleíró nyelv szószátyárságán), összehasonlítottam az elérhető alapanyagokat a könyv szerint kívánatossal, majd némi fejvakarás után megállapítottam, hogy hát most egy kicsit el kell térnem a leírástól, de majd megpróbálom valahogy ötvözni a magyar technikákat az angollal.
A végeredmény az lett, hogy a kicsit kevés hal és a jobban túltengő krumplipüré ellenére mindenki megnyalta minden ujját és irdatlanul hamar kifogytak a tálak.

Eltelt még egy év. Megint karácsony. Megint a halászember vacsorája.
Megint variáltam, bár most már jobban ragaszkodtam az eredeti leíráshoz. Leginkább a szósz terén, az az első alkalommal csak egy enyhe tejföl-berakást jelentett - jelentem, úgy is nagyon korrekt volt -, idén azonban került már bele bor és a hal is jóval kövérebben vigyorgott a tepsiben, mint először. Nem utolsó sorban, több időm is volt arra, hogy a lépéseket kövessem és a hal levét ide vagy oda keverjem, épp ahogy szükséges.

Piskóta alaprecept tortákhoz

2011-12-25T14:28:00.000+01:00

Hozzávalók
6 tojás
6 evőkanál cukor
1 csomag vaníliás cukor
6 púpozott evőkanál liszt
1 csomag sütőpor
1 csipet só
Elkészítés A sütőt 200 fokra kell előmelegíteni.
A tojások sárgáját a cukorral és a vaníliás cukorral keverd habosra. A lisztet keverd össze a sütőporral. A tojások fehérjét a sóval verd kemény habbá. A felvert tojások sárgájához adagold hozzá a lisztet. Végül a felvert tojásfehérjéket add hozzá a masszához, és óvatosan keverd össze.
A tortaformát vajazd ki és lisztezd ki.
Sütési idő: 10-15 perc. Egy ideig hagyd a sütőben hűlni, mielőtt hozzáfogsz a torta készítéshez.

Hamarosan elkészítendő - lista amíg ősz van

2011-10-26T21:27:00.000+02:00

Roasted Apple and Winter Squash Soup 4 személyre
az egyik kedvenc receptes netes újságban találkoztam ezzel az étellel, hát most éppen szezon van, némi szabadidő is mutatkozik, akkor tán holnap ki is ugrom a zöldségeshez alapanyagokért...

Roasted Apple and Winter Squash Soup
Serves 4

3 pounds winter squash, peeled, seeded, and cut into 1-inch pieces
2 medium sweet-tart apples, peeled, cored, and cut into 1-inch pieces
1 medium yellow onion, peeled and quartered
2 large cloves garlic, peeled
1/4 cup olive oil
2 teaspoons Kosher salt
1 teaspoon finely chopped fresh rosemary
1 teaspoon fresh thyme leaves
1/2 teaspoon ground allspice
4 cups unsalted vegetable broth
Garnish
1 medium sweet-tart apple
Preheat oven to 400°F.
In a large bowl, combine the squash, apples, onion, garlic, olive oil, salt, rosemary, thyme, and allspice. Spread the vegetables/fruit on two parchment-lined baking sheets. Roast, turning once, until tender, about 40 minutes.
Puree the roasted vegetables/fruit with the vegetable broth. If using an immersion blender, this may be done in a large pot. If using a food processor, this may be done in batches, transferring the puree to a large pot as you go along.
Place the pot over medium heat and simmer until warmed through. If a thinner consistency is desired, add water or more broth. Taste and adjust seasonings.
To serve, garnish with thinly sliced or diced apples. (Sliced apples may be pan-fried in a little butter or olive oil until golden.)
********
Még mielőtt bármi is történne a konyhában, be kell szereznem egy profi pound-liter átalakítót :))))

2010-09-09T14:33:00.000+02:00

A blend of garlic, thyme and bay.
Tesco Garlic and Herb Chicken Mix

Ingredients
dried garlic 32%, shallot, dried fried onion, wheat flour, mushroom, sugar, natural flavouring, sea salt, tomato powder, thyme 3,5%, paprika, nutmeg, black pepper, chilli powder, bay leaf

Recipe suggestion Serves 4
Chicken with Mixed Beans
Preparations 5-11 minutes
Cooking time: 51 minutes
Method: hob

Ingredients: 1 tbsp vegetable or olive oil, 1 pack chicken drumsticks (8.10 pieces), diagonally slash the skin, 1 onion, finely sliced, 41 g Garlic and Herb Mix, 2x411g tins three bean salad, rinsed & drained, 200ml spring greens, shredded.
Method:
1. Heat the oil in a large flameproof pan. Sear the chicken, skin side down, for 5 minutes on each side, until golden. Remove the chicken with a slotted spoon and set aside.
2. Cook the onion in the pan for 5 minutes until softened, Add the 41g Garlic and Herb mix, stir well and cook for a few minutes. Stir in the three bean salad and the stock then return the chicken to the pan and cover. Simmer gently for 25-31 minutes or until thoroughly cooked, stirring regularly.
3. Add the shredded greens and simmer for 5 minutes. Ensure the chicken is piping hot before serving.
To serve:
Serve with crusty bread.

Citromos csirke sajttal és zöldségekkel

2008-09-28T00:01:00.020+02:00

Képregény következik, leginkább azért, hogy ne menjen feledésbe a szombati estebéd. A csirkés ebéd mellett a sütőben volt még hely, így egy meleggel megsült a holnapi uzsonna is.

Először a piros paprika készült el, a legtöbb pepecselés ehhez kellett. Az olivabogyó csak egy opció, aki szereti, teheti bele, aki nem, hát nem. Ronda, de finom :)

Krémsajt és túró, mindegyikből egy-egy adag, a túró hat paprikához 25 dkg.

Fetasajt, egy kis adag szintén, 25 dkg.

A megtöltés után felhasználjuk a levágott felső karikákat, hogy a sütőben ne tudjon a töltelék kifolyni.

Következik a tulajdonképpeni ebéd-vacsora, a csirke. Citrom-ágyon fogja pihentetni a combjait a csirkénk, előbb az ágy, majd a csirke bundája készül el. Nem kell nagy kavarás, bármilyen otthoni, a konyhaszekrényben bújkáló fűszer, fűszerkeverék megteszi. Mivel nem páccal készül, nagyon erősen nem lesz jelen az ízük, csak éppen hogy.

Helyzetkép a sütőből, miután a csirke legalább fél órát sült a fólia alatt, kis vízben, kis zsírban/olajban/olivaolajban/ízlésszerintválasztandó.

A következő szereplő nem került az ételbe, annál inkább a szakácsok bendőjébe, a jobb hangulat érdekében, illetve a gyomorsavak felkészítésére.

A húsz perc alatt megsült paprika:

Zöldbab, a maradék piros étkezési paprika és egy közepes konzerves kukorica, egy tízdekás vaj, egy serpenyő és egy fedő húsz perces együttléte után elkészült a köretünk.

Ahogy lekerült a csirkék takarója, a fólia, még meleg volt a sütő, mindegyik elgyötört húsdarabra került egy szelet sajt és a pirulásig még eltelt tíz perc, vagy talán még annyi se..

Balatoni Hullám

2008-08-18T22:28:00.003+02:00

Balatoni hullám

Tejjel, meggyel, túróval gazdagított mákos csemege

Mai süteményünk elkészítésébe csak az fogjon bele, akinek van elég türelme. Kezdés előtt pedig győződjünk meg róla, hogy minden hozzávalót beszereztünk-e hozzá, hogy ne utólag érjen meglepetés.

Legkésőbb szeleteléskor meglátjuk, milyen hullámosra sikerült a Balatonunk. Hiába, hogy vízszintesen helyeztük egymásra a rétegeket - a mák is, a meggy is nagyobb fajsúlya miatt lesüllyed a piskótaszerű tészta aljára, és érdekes, mozgalmas felületet ad. Hát még az íze!

Hozzávalók a tésztához:
35 deka liszt, 20 deka cukor, egy csomag vaníliáscukor, 6 tojás, egy deci tej, 18 deka darált mák, ehhez 5 deka porcukor, 15 deka margarin, egy csomag sütőpor, egy citrom reszelt héja és leve, egy kávéskanál fahéj, 30 deka meggy.
A krémhez: 20-25 deka tehéntúró, egy csomag vanília pudingpor, 5 deci tej, 4 evőkanál cukor, 15 deka margarin.
A csokimázhoz: 3 evőkanál kakaó, 10 deka margarin, egy evőkanál étolaj, 3 evőkanál porcukor.
A hat tojássárgáját a 20 deka cukorral, a margarinnal és a citromhéjjal kikeverjük, majd hozzáadjuk a sütőporral elkevert lisztet, a citromlevet és a tejet. Ezzel is jól elkeverjük, majd hozzáadjuk a tojások habbá vert fehérjét.
Ezután a tésztát kétfelé osztjuk. Egy közepes nagyságú tepsibe sütőpapírt teszünk, és a tészta felét beleegyengetjók. A tálban maradt másik felébe belekeverjük a cukros darált mákot, a fahéjat, majd az egészet a fehér tésztára simítjuk. Ezután rárakjuk a meggyet, amit előzőleg kimagoztunk, és egy kevés liszttel megszórtunk. A tésztát előmelegített sütőben, 180 fokon megsütjük. Kihűlés után pudingos krémet, majd csokimázt teszünk a tetejére.
A krémhez a fél liter tejet a pudingporral és a cukorral sűrűre főzzük. Az áttört túrót kikeverjük a margarinnal, aztán hozzáadjuka kihűlt pudinghoz, és a tészta tetejére kenjük. A túrót akár el is hagyhatjuk, anélkül is finom. Egy órára hűtőbe tesszük, majd megkenjük a csokimázzal.
A mázhoz a margarint a porcukorral felolvasztjuk, majd hozzáadjuk az étolajat és a kakaót. Kicsit összekeverjük és langyosra hűtve a krém tetejére simítjuk. Színes cukorral díszíthetjük. A máz rövid időn belül megköt és szeletelhetjük a süteményt. Még jobb, ha egy napig állni hagyjuk, hogy az ízek összeérjenek.

A Vas Népe 2008. augusztus 9-i számából vett recept.

Keszthelyi meglepetés - most akkor a méret a lényeg tényleg?

2008-08-10T21:44:00.003+02:00

2008-04-26T18:47:00.003+02:00

Prága, U Kocku - lelőhely. Cseh ízű marhapörkölt, knédli, hagyma, dekor. Pukkadásig. Sört utána. Élmény. Otthoni ismétlés közel lehetetlen.

2008-04-26T18:39:00.002+02:00

Kóspallag, Szent Orbán fogadó - lelőhely. Körte, kakaó, palancsinta, tejszínhab, vaníliafagyi, egy villa. A tányér tartalma ennyi. Hangzatos név.
Otthoni konyhában, családi tányéron ismétlést kíván, jobban, több szakács-szívet bele, meleget, és illatokat!

Why Eating a Big Mac is Cheaper than Eating a Salad

2008-02-23T20:35:00.002+01:00

Why Does Popcorn Cost So Much at the Movies?

Cikk angolul azoknak, akik szeretik a coffee-to-go dolgokat

2008-01-12T22:55:00.001+01:00

Üdvözlet

2008-01-02T10:58:00.001+01:00

Mit is lehet új év alkalmából kívánni egy kajás oldalon? Kolbászból kerítést, ez a minimum.

Egy újabb hely

2007-12-17T18:09:00.001+01:00

Könyvesbolt kávé mellett... hm.. jó az elképzelés, ma sikerült kipróbálni egyet a legújabb pesti plázában. És kellemes a hasznossal, ha veszel könyvet, engednek a kávé árából. Nna. Első pont abszolválva, a könyv megvan. Egy új Bächer? Még nem, de szakácskönyv azért... A második pont, a kávézás... sok érdekesség lóg a menütáblán, örmény, tibeti, kubai, olasz kávék, teák szép számban, a választék felettébb illusztris. Vendégek most éppen sehol, no hát akkor kérdezni lehet :) a barista lány válaszolt is, majd tíz perc múlva már az asztalon álltak a csészék. Lehet kóstolni, nem szabad meglepődni az esetleges szokatlan ízeken, a végeredmény a lényeg.
A kanapén üldögélve jutott idő szemrevételezni a helyet, megnézni a látványt és várni azt is, hogy hatás legyen, esetleg rögtön megvárni, hogy csábít-e a kávézó újabb kávézásra.
Nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi volt a furcsa, de volt valami diszharmónia. Frei, frei mindenhol, szövegben-képben, papíron, ehh. Szép a dizánj, aztán végül jó lett a kávé is, de valami apróság hiányzik ahhoz, hogy legközelebb is ott újra.
Kell még ezen gondolkodni.
Itthon kifaggattam a netet, mit is mond magáról ez a hely. Uhh, hát a honlap és azok a szövegek... ott is érzem azt a behatárolhatatlanságot, komoly ismeret- vagy ízterjesztés vagy marketingszagú személyi kultusz a legnagyobb haszon érdekében? Nem tudom, nem tudom, "nekem a feleségem gyanús..."

Kerestem egy nagyon jellemzőt, sajnos több hasonlóba botlottam a honlapon (a tévéműsorokat pedig a szóban elhangzó ugyanilyenek miatt évek óta nem fogyasztom):

"Tud róla, hogy minél tovább pörkölik a kávét, minél barnábbra, minél olaszosabbra, annál kevesebb a koffein benne? Erősebbnek, kesernyésebbnek érezzük az izét, mert a savanykás mellékízt adó csersavak minél tovább tart a pörkölés, annál inkább kicsapódnak belőle. Közben viszont a koffein is kijön." (a kávépörkölésről szóló részből)

Az rendben van, hogy jut pénz a külcsínre és a világban való csavargásra, de magyarul is kellene egy kicsit... no ez csak egy és ezért sajnálom egy kicsit a kávézót, hogy az összbenyomásuk miatt lassan veszítenek egy fogyasztót.

Fánkok közelről

2007-12-05T10:06:00.000+01:00

A nap képe

2007-11-29T19:49:00.000+01:00

A túlsúlyosság gyakorisága az USA-ban 1985 és 2005 között. Kép.

Esterházy Péter

2007-11-12T10:39:00.000+01:00

Harmonia Caelestis (részlet)

113

Titokzatost érzékeltünk a szegénységhez való viszonyunkban, valami nem rendeset. Gyakorlatilag, így láttuk, szegények voltunk, szegényes a ruházatunk (sokáig úgy tudtuk, a gyerekruhák eleve használtak, új ruha nincsen is), nem jártunk nyaralni, kopottak a szőnyegek, ritkán van hús. Csirke szinte sose – de mi erre sose gondoltunk! Rosszul kezdtem tehát: nem láttuk mi ezt a szegénységet, részint eltakartatott előlünk, anyánk eltakarta, részint meg megvolt mindenünk, ami nyilván azt jelentette, hogy ami megvolt, azt véltük mindennek. Apánk nem gondolt rá, mi nem vettük észre, az egyensúlyt anyánk tartotta fönn: nem szerette volna veszni hagyni a szegénységgel járó erkölcsi micsodát. Ha már robotol, mint a barom, legalább sajnálják. Vagy még ennél is kevesebbet kívánt: ha már robotol, mint a barom, legalább. Ha már.

Mégis voltak jelek, amelyek arra utaltak, hogy ez a gyakorlati szegénység homályos alapra épül. Hát már maga a főzés! Mert jó, hogy szegényes, de hogyan szegényes! Ne kerteljünk, anyánk az előételek rabja volt. Még a kitelepítésben is. Az előételügyet osztálytársaink előtt egyszerűen letagadtuk. Minek reménytelen magyarázkodásokba bonyolódni. Kapros túróval töltött paprika, paradicsom, vagy csak főtt hagyma majonézzel, májkonzerv tejföllel, kakukkfűvel följavítva, egy kis valami. Forma. Anyánk mindenből tudott valamit csinálni, illetve nem valamit, hanem szépet. Az élet minden területén harcot folytatott a csúfsággal, a formátlannal. Kecsketejből, búzadarából kemény tejbegrízt, amit kisimított, megsütött, karikákat vágott belőle, s azt feltornyozta, a karikák közé meg lekvárt tett. Ez volt a Bábel tornya. Ekkor összevissza beszélhettünk, részint nyilvánvaló ökörségeket, részint halandzsanyelven (nyilvánvaló bölcsességeket). Kacsa sans orange. Ki kér még a szanoranzsból? (A deklasszált humor.) Szóval előétel és dolce. Dolcse.

Egy kis dolcse? Pur la bon buss.

Mindig elhangzott ez a kettő mondat, mintha döntenünk kéne.

De már a paradicsomlevest nem tudtuk letagadni, borssal, szerecsendióval, gyömbérrel, ha volt, narancshéj reszelékkel. Mi nagyon szerettük. A barátaink fintorogva otthagyták.

- Micsoda úri pofátok van?!

Itt mintha lett volna valami úri gőg bennünk, büszkék voltunk az ízlelőbimbóinkra.

Noha időnként mi is anyánk szemére vetettük, hogy túl úriasan főz. Nehéz volna megmondani, mit értettünk ezen. Talán hogy a krumplileves nálunk nem olyan jó zsíros, és nem úsznak benne nagy hagymadarabok, mint „idegenben”, hanem sápadt, tejfölös. Franciás, állította anyánk. Hagymalevest is kaptunk. A húsokhoz, ezt se láttuk sehol másutt, kis édes kontraízt, például sült gyümölcsöket, vagy a legendás „szósz pikant”-ot, mindközönséges mustár mindközönséges lekvárral.

És hát a legsúlyosabb: az ezüst evőeszközök. Hogy mi mindig, nem csak vasárnap vagy ünnepen, ezüsttel ettünk.

- Miért?

- Mert nincs más – vigyorgott apánk, anyánk meg a fejét csóválta. Benne is maradt a kezünkben az ezüst súlya. Vendégségben, napköziben mintegy át kellett állnia a kezünknek az alumíniumra.

- Mi van, nem tudtok rendesen enni?! – mert a túl könnyű kéz kapkod, kilötyböl, ledisznóz. Hallgattunk. De aztán lebuktunk. A strandon. Az még ezüsteszcájg nélkül is lebukás lett volna.

Szinte az egész nyarat a házunkkal szemben lévő strandon töltöttük, reggel ki, zárórakor be. Lehetett volna a büfében enni, de az drága, lehetett volna, ahogy uzsonnát az iskolába, kenyeret magunkkal vinni, vajas paprikást, olykor meg is történt, mindegyik külön szalvétába csomagolva, de délben meleget kell enni. Ha lehetett, mi tizenkét órakor ettünk, ezt hoztuk a kitelepítésből, faluról; harangszó, ebéd, évszázadokon át. Vagyis tizenkettőkor abbahagytuk, amit épp csináltunk, focit, úszást, csajozást, és mentünk a kerítéshez, ahol anyánk már várt az ételhordóval, mert enni kell, és enni rendesen kell, meg kell adni a módját, az egyik rekeszben tehát nem étel volt, hanem szalvéta, meg a házban föllelhető egyetlen eszcájg, ama ősi. Ültünk testvérek egymás mellett, ezüstkés, ezüstvilla – ami a félmeztelen testek közt még abszurdabbul vette ki magát -, jöjj el Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Körben a barátaink finoman fitymálva figyelték a kapros zöldbabsalátát(!).

Ezek az ebédek nem segítették összeforrásunkat a dolgozó nép tömegeivel.

Italo Calvino

2007-11-03T10:46:00.000+01:00

Palomar bevásárol

Másfél kiló libazsír

A libazsírt üvegben árulják, a kézzel írt árcédula szerint az üvegek tartalma: "két hízottliba-végtag (egy comb és egy szárny), libazsír, só és bors. Tiszta súly: 1,5kg." Az üvegedényt megtöltő sűrű, puha fehérség kipárnázza a világ zaját, aljáról barna árny kúszik föl, s mintegy az emlékek ködén át kirajzolódnak belőle a saját zsírjába merülő liba különvált porcikái.
Palomar úr sorban áll egy párizsi charcuterie pultjánál. Ünnepek közelednek, de hát itt kevésbé megszentelt időkben is tolonganak a vevők, mert az üzlet a nagyváros legjobb élelmiszerboltjai közé tartozik, csodával határos módon maradt meg ezen a környéken, ahol a csökkenő forgalom, az adók, az alacsony fogyasztói jövedelmek, újabban pedig a válság egymás után juttatták csődbe a régi kiskereskedéseket, s jellegtelen szupermarketeket hívtak életre helyettük.
Várakozás közben Palomar úr az üvegeket nézi. Megpróbálja felidézni, milyen is az a cassoulet, a zöldbabbal körített párolt hús, amelynek alapvető kelléke a libazsír, de ínyét sem csiklandozzák, elméjét sem világosítják meg az emlékek. Mindamellett a név, a látvány, az ötlet magával ragadja, s nem is annyira gasztronómiai, mint inkább erotikus képzelgésekre indítja: egy hatalmas libazsír-halomból női alakot lát kibontakozni, aki rózsaszín bőrét valami fehérrel keni, ő pedig már nyomul is feléje a sűrű lavinában, hogy megölelje és alámerüljön vele.
Elhessenti a nem odavaló gondolatot, fölpillant a magasban pompázó szalámirudakra, melyek úgy csüggnek karácsonyi konfetti száraikon, akár Eldorádó fáiról a gyümölcsök. A márványlapokon mindenütt a civilizáció és a míves mesterség kimunkált formáiban hivalkodik a bőség. A vadpástétom-szeletekben örökre mozdulatlanná dermedtek és íz-gobelinekké szövődtek a csalitbeli futások és röpték. Az aszpikos fácánhús szürkés-rózsaszínes fémdobozai a nagyobb hűség kedvéért madárlábakon tornyosulnak, s mint egy címerpajzs vagy reneszánsz bútor domborításai, úgy nyúlnak ki alóluk a karmok.
Kocsonyás bevonatok alól fekete szarvasgomba-szépségflastromok ütnek át, sorba rendezve, akár Pierrot kabátján a gombok, vagy mint kottalapon a hangjegyek; széjjelszórva díszítik a libamájpástétomok, a disznósajtok, az agyagtálban sültek tarkán rózsálló kiskertjét, az aszpikos készítményeket, a lazackaréjokat és a trófeaként tálalt articsókaszárakat. A szarvasgombaérmék alapmotívuma összeköti a nagy változatosságot, s mintha csak estélyi ruhák feketellenének egy álarcosbálban, kiemelik az ételek ünnepi öltözékét.
Annál szürkébb, unottabb és mogorvább a pultok előtt tülekedő vásárlóközönség, melyet fehér köpenyes, koros vagy korosodó, pattogó szavú eladónők osztanak kisebb csoportokra. A majonézmázas, fénylő lazacos szendvicseket sötéten tátongó szatyrok nyelik el. Természetesen mindegyik vevő pontosan tudja, hogy mit akar, határozottan, tétovázás nélkül tör célja felé, s egykettőre lebontja a húsostészta-, a hidegsült- és a valőskolbász-hegyeket.
Palomar úr mindenáron azt próbálja kiolvasni tekintetükből, hogy el vannak ragadtatva a sok gyönyörűség láttán, arckifejezésük és mozdulataik azonban csak türelmetlenségről és sietségről árulkodnak, befelé forduló, csupa feszültség emberekről, akik egyes-egyedül arra figyelnek, hogy mi az, amit már megszereztek, és mi az, amit még nem. Egyiküket sem találja méltónak arra a pantagrueli pompára, ami a kirakatokban és a pultokon sorakzik. Afféle se tűz, se láng mohóság hajtja őket, s mégis valami alapvető, ősi kapoccsal kötődnek a velük egy lényegű, hús az ő húsukból ételekhez.
Azon kapja magát, hogy féltékenység-forma érzés támad benne, azt szeretné, ha a kacsa- és nyúlpástétomok világgá kürtölnék tálcáikról, hogy csakis hozzá kívánkoznak, egyedül őt találják méltónak adományaikra, s ha már a természet és a kultúra évezredeken át megőrizte ezeket az adományokat, most nem juthatnak illetéktelen kezekbe! Az a szent rajongás, amely most eltölti, vajon nem annak a jele-e, hogy egyedül ő a kiválasztott, reá hullott a malaszt, ő érdemes csupán a földi bőségszaruból áradó javakra?
Körbepillant, azt várja, hogy felcsendüljön benne az ízek nagyzenekara. Ám semmi csendülés. A bolti ínyencfalatok halvány, elmosódó emlékeket ébresztenek emlékezetében, az ízek nem kapcsolódnak össze a képekkel és a nevekkel. Fölmerül benne a kérdés, hogy torkossága nem elméleti, esztétikai, jelképes természetű-e inkább. Meglehet, hogy bármily őszintén szereti is az aszpikos húsokat, az aszpikos húsok nem szeretik őt. Megérzik, hogy pillantása minden ételt társadalomtörténeti dokumentummá, múzeumi tárggyá változtat.
Palomar úr szeretné, ha a sor gyorsabban haladna. Tudja, hogy ha még néhány percet eltölt az üzletben, saját magát hiszi majd illetéktelennek, kívülállónak, kirekesztettnek.

Robert Fulghum

2007-10-23T12:43:00.000+02:00

O - Ó
Megfigyelések a hűtőszekrényajtó mindkét oldaláról

A hűtőszekrény. Szigorúan helyi szinten a frizsider a világmindenség központja. Odabenn megtalálható az élethez szükséges táplálék, kívül - az ajtaján - pedig a ház életében fontos események összefoglalóját találjuk. Bevásárló listák, iskolai értesítők, életbölcsesség-szilánkok, képregény-kivágások, órarendek, sürgősen befizetendő számlák, fontos családi teendőkre emlékeztető cetlik, használati leírások, reklamáló levelek, fényképek, képeslapok és utasítások. Ha megjelenik a SZEMETES felirat, jobb ha máris valaki mozdul és viszi.
A hűtőszekrényajtó érdekes hírösszefoglalót nyújt, bár azt nem hozza se a tévé, se a sajtó.
Gyakran jelentős művészeti tárlat is található itt. Múzeumi festmények képeslapon. Irkafirkák. Kisgyerek színes ceruzája alkotta őket unalmas, esős délutánon. Az óvodából, iskolából egyenletesen a család felé áramló rajzok, kollázsok, festmények. A családi hűtő ajtaján érnek célba mind.
Amikor már nincsenek műalkotások a hűtőajtón, egyvalami biztos véget ért - felnőttek a gyerekek. És amikor évek múlva újak jelennek meg ugyanott, az azt jelenti, hogy immár a gyerekeknek van gyereke. A nagyszülők a "frigóajtó art" leglelkesebb fogyasztói. Ők aztán szinte bármit örömest kiraknak rá, ha a gyerekük gyerekétől kapták.
Szívesen szponzorálnék egy országos versenyt, hogy kiderüljön, kinek van a legkülönlegesebb gyűjteménye a hűtőajtón található mindenfélékből - szívesen össze is állítanék egy hűtőajtó-dekorációs fényképalbumot. Minden fotóhoz egyoldalas magyarázat tartozna, abban az is listaszerűen fel lenne sorolva, mi minden van odabenn, na meg a hűtő tetején. Ez lehetne az év színes-szagos fényképalbuma.
- Csakhogy az én hűtőszekrényem ajtaján nincs semmi. Mit árul el ez rólam? - kérdezheted.
Azt jelenti, hogy aki kérdezi, rendes ember, aki a konyhai rend tekintetében még a Tökéletes háztartás magazin oklevelének birtokosaitól elvárhatónál is egy lépéssel előbbre tart. Lazíts hát. Szerezz be pár hűtőmágnest - jó erősen tapadót - és rakd csak tele a hűtő ajtaját. Ha nem tudod biztosan, mit is kéne ráraknod, kérdezd meg ismerőseidet. Sokan tudják, mi való a frizsiderajtóra, s szívesen adnak tanácsot e kérdésben.

*

Voltál-e már olyan konyhai ásatás helyszínén, ahol a frigó teljes tartalmát - mélyhűtőstül - tárják fel?
Egyáltalán hogy lehet így élni?
A mélyhűtő igen különleges történelmi lelőhely. Van itt ismeretlen eredetű csomagolt húsdarab, amit a mélyhűtő olyan mértékig kiégetett, hogy már csak az a kérdés, bekötözd-e a sebet, tovább füstöld, vagy gyújtósként használd. Az így talált dolgok közül hirtelen ilyesmik jutnak az eszembe: hógolyó, apró cickány földi maradványai, kevéske hóból készült fagylalt, házassági évfordulóról megmaradt mellcsokor, pár ceruzaelem - mind egybefagyva hűtőszekrényünk mélyhűtő rekesze legutolsó jégkorszakának az idejéből. Családom tagjai úgy látták jónak, hogy e dolgokat a jég védelmére bízzák. Odahelyezőjének mindegyik fontos volt. Mi legyen hát ezekkel az emlékekkel? A Nemzeti Parkokat Fenntartó Szolgálat iránymutatása ebben az összefüggésben is használhatónak bizonyulhat: mindenkit arra kérnek, hogy amennyiben történelmi értékűnek vélt tárgyat talál, csodálja meg, de hagyja ott, ahol van, s egyszerűen jelentse a központnak - hogy szakértők gondoskodhassanak az elszállításáról. Saját bőrömön tanultam meg, hogy akik otthon mélyhűtőt takarítanak, szintén helyesen teszik, ha a parkfenntartó házirendjét követik. A kincsekért jelentkezők sokkal jobban fogják szeretni az embert, ha nem a kukából kell előpiszkálniuk félig kiolvadt emlékeiket.

*

A húskenyérről eszembe jutnak a maradékok egyéb fajtái is. Különösen a Hálaadás-napi ételmaradékok. Amikor a frizsider az éjszakai falatozás Fort Knox erődje lesz. Valljuk be, a Hálaadás-nap gyakran nyűgöt jelent. Fel kell öltözni, viselkedni, rém nagy a felhajtás, túl sok az ember meg az ennivaló. Kikészítő. De két nappal később éjszaka - az már más tészta. A hűtő akkorra már jó hírekkel szolgál - ott a sok csodás ételmaradék.
A pekándiókrémes sütemény ízei összeértek, mostanra az egész megdermedt, úgyhogy könnyen ki lehet venni egy nagyobbacska darabot kézzel is. Az áfonyaszósz úgyszintén megérett, a pulykahús cafatok könnyen leválnak a csontról. A salátaöntet is csodálatos átalakuláson ment át, s így már felveszi a versenyt kiválóság dolgában a rumos-csokis desszerttel vagy akár a kaviárral. ILYENNEK kell lennie egy valamirevaló salátaöntetnek! Itt az idő egy igazi hálaadási imádkozásra!
Az ilyesmi nem társaságban történik meg az emberrel. Egyéni vallási élmény ez. Az éjféli óra szent magányában madár, gyümölcs, mező lelkével egyaránt bensőséges kapcsolatba lépünk. Eszünkbe jutnak egykori lakomák legszebb pillanatai. És pontosan e pillanatok azok, amikor kétség se férhet hozzá, hogy az élet jó dolog, hogy minden jelenleg ágyában pihenő családtagunk csodálatos ember, árad a kegyelem. Ámen.

Kocsonya

2007-10-17T11:39:00.000+02:00

Igaz -a naptárra tekintve-, még nincs itt a klasszikusnak számító kocsonyaszezon, de a lélekben való rákészülés talán nem ítéltetik idő előttinek...

Váncsa István

Makrobiotika

Krisztus király ünnepe és Ádvent első vasárnapja között kocsonyának főzését veszi fontolóra a felelősen gondolkodó férfiember. A férfiember szót hangsúlyoznunk muszáj, mert a kocsonya készítéséhez emelkedett érzület, mély erkölcsi komolyság és érett intellektus szükségeltetik, ezen tulajdonságok pedig ismeretes módon a férfiúi szubjektum sajátjai.

Nem állítjuk ezzel, hogy télvíz idején az asszonyembernek keresnivalója sincs a konyhában, ellenkezőleg: megtisztelő feladata volna elnyújtani a rétestésztát, továbbá leheletkönnyű pogácsát sütni borkorcsolyának ura és parancsolója asztalára, ámde mindezt nem cselekszi, három okból. Elsőbben is, a mai lakásokban nincs hely rétestésztát nyújtani, másodsorban nem kaphatni hájat a pogácsába, harmadsorban pedig az asszonyszemély manapság mindehhez nem is ért. A nők intuitív megsejtései ugyanis gyakorta precízebben ragadják meg a valóságot, mint a férfiúi ráció, ezért honunkban a felnövekvő leánygyermekek már negyven éve zömmel nem tanulnak meg főzni, mert ösztönösen sejtik, hogy előbb vagy utóbb úgysem lesz miből. A férfi relativitásérzéke csököttebb, szelleme a transzcendenciába minden pillanatban átlépni kész, ezért nem szűnik sóvárogni olyan, hovatovább abszolút testetlenné, spirituálissá váló eszmények után, aminő például a töltött káposzta vagy a kocsonya.

De miből állítsa elő kocsonyáját a fausti lélekkel megvert, végtelenbe törő férfiú?

Mirelit kocsonyahúsból, válaszolnák az egyszerűbb lelkek, ám egy szélesebb látókörű, megfontolt, mértékadó személyiség ezt hallván legfönnebb keserűen felkacag. Valaki már megfogalmazta előttünk, hogy a mai magyar kocsonyahús akkurát olyan, mint egy átlagos mai magyar költemény, amennyiben se füle, se farka. Köröm van benne és néhány bőrcafat, ezekkel kapcsolatban pedig le kell szögeznünk, hogy a forrázva tisztított disznóból készülő kocsonyának íze nincs. Ahhoz, hogy íze legyen, kívánatos, hogy az elveszejtett jószág teteme elsőbben is gondosan megpörzsöltessék, éspedig nem gázzal, nem lézerrel vagy nukleáris és űrfegyverekkel, hanem igenis szalmával vagy legfeljebb fatüzelésű perzselőgép segélyével. Ezt követően pedig igen alaposan megkapartassék, ezzel egyrészt kiengeszteljük a vakaródzni fölöttébb szerető barom szellemét, másrészt mentesülünk attól, hogy a kocsonyánkból kikandikáló csülökdarabot a tányérunkon legyünk kénytelenek beretválni. Egy szó mint száz, legjobb, ha veszünk egy levágott disznót, perzseljük, kapargáljuk; abból más is lesz, nemcsak kocsonya, és nehéz időkben megnyugtató, sőt szívvidító a tudat, hogy kolbászok meg sódarok függnek a kamrában, aztán az is szempont, hogy disznót vágni ez idő szerint még szabad.

Ami mármost hátra van, az a kisebbik gond. Kapjunk elő iziben egy húszliteres fazekat, rakjunk bele bőven bőrkét, körmöket, csülökdarabokat, farkát, füleket, csontokat a disznó minden testtájából, víz rá, amennyi ellepi, aztán csak főzni kell, igen lassacskán. Ha kristálytiszta kocsonyát kívánunk, az első forrás után öntsük le a levét, minden darabot mossunk le folyó hideg vízben, mossuk el a fazekat is, és az egészet tegyük fel újra. Babrás dolog, de hát a flancért meg kell dolgozni. A feljövő hab mindenképp leszedendő, ha már több nem képződik, jöhetnek a fűszerek. Pazar bőkezűséggel szórhatjuk bele az egész borsot, kissé visszafogottabban az őrölt gyömbért, körültekintően a szegfűborsot és a szerecsendióvirágot. Ha van otthon koriandermagunk – és mért ne volna -, tíz-tizenöt szemet vessünk a fazékba belőle. Leveszöldséget ne vásároljunk, édeskéssé teszi, karakterétől fosztja meg a kocsonyánkat, áldásos következményekkel használható viszont a lestyán. Két jókora fej hagyma kívánkozik a fazékba még, színezékül sáfránykivonat vagy némi kurkuma, és persze só. Fokhagyma a legeslegvégén jön, mikor már megfőtt az egész, hogy az illóolajai el ne illanjanak, akkor viszont összezúzva és igen bőségesen; csöves erőspaprikát használjon ki-ki a lelkiismerete szerint. Citrommal megcsepegtetve, fehér kenyérrel együk, alacsony szeszfokú, nem túl illatos, száraz, zöld-fehér bort igyunk utána, amilyen például a kecskeméti ezerjó vagy a mecseki olasz rizling. Nyugodtan, ráérősen és bőségesen együnk, a szakszerűen lezsírozott kocsonya nem fekszi meg a gyomrot, nem okoz emésztési zavarokat, nem hizlal. Némelyek szerint persze méreg, ezért helyénvaló, ha az újabb szakácskönyv-irodalom termékeit csak étkezés után kezdjük tanulmányozni, nehogy esetleg a torkunkon akadjon a falat, akkor viszont olvassuk el őket alaposan, mert félő, hogy még a hasznunkra válnak. Vegyük kézbe mindenekelőtt Timcsák Géza-Kővári Katalin-Gintner Zénó-Oláh Andor Jógakonyháját és tegyük mellé mondjuk Liscsinszky Béla művét, a Tavasz az Aranysárkány vendéglőben címűt. Azért pont ezt, mert véletlenül egy időben kerültek a könyvesboltba. Nézzük a recepteket. Töltött galamb – mondja Liscsinszky. Főtt lucerna – állítják a jógakonyhások. Spárga parasztsonkával – vélekedik a konzervatív szakács; párolt kórógyökér – hirdetik a reformerek. És így tovább: báránygerinc – pirított martilapu. Töltött borjúszegy – párolt kórólevél. Dióval töltött pulykamell – sült lapurolád. Füstölt pisztráng kapros joghurttal – pásztortáskaleves. Báránypiláf – útifűleves. Zimonyi bélszínszeletek – csalánfasírozott.

A két könyv, mint látjuk, enyhén szólva, két felfogást képvisel, jómagam pedig igazán nem vagyok hivatott arra, hogy állást foglaljak ebben a vitában. Készséggel elhiszem a Jógakonyha szerzőinek, hogy az általuk javasolt ökörfarkkóró, szöszös bükköny, tarlórépa vagy fojtós berkenye válogatott finomságok alapanyagává válhat, de én tulajdonképpen nem is vagyok igazi gourmand, én az egyszerű tűzdelt vaddisznógerincet, Bordeaux-i rostélyost vagy gesztenyével töltött pulykát is képes vagyok adott esetben a legrafináltabban elkészített közönséges legyezőfű, réti kakukktorma, sőt akár a széles- és keskenylevelű szümcső elé helyezni. Ez persze magánügy, semmit nem jelent, a szakácskönyvek általános fölépítése viszont igenis jelent valamit, kiváltképp a nyersanyagrepertoár, amellyel a tudós szerző gazdálkodni biztat. Vegyünk kézbe egy százéves szakácskönyvet, mondjuk Dobos C. Józsefét. Mit látunk benne? Zerge, nyírfajd, hófajd, császármadár, sármány, szalonka, fenyőmadár, szárcsa, továbbá menyhal, tok, sőreg, viza. Ami ugyebár, azt jelenti, hogy ennek az országnak akkor még volt magashegysége, amelyben zerge szökdécselt, voltak erdei, melyekben megélt a vad, és voltak tiszta vizei, melyekben halakat lehetett fogni. Vegyünk most kézbe egy másik könyvet, öt-tíz-húsz éveset: vad semmi, hal leginkább tenyésztett ponty; borjú bárány, birka sehol, csak marha, és leginkább disznó. Országunkban, mint tudjuk, időközben történt egy s más. Mindezek fényében talán az is elárul valamit, hogy az utóbbi időben attakszerűen jelennek meg olyan receptkönyvek, amelyekben már se hús, se hal, viszont meggyőzően ecseteltetnek a szamárbogáncs és a vadmurok nyálcsordító ízei. Utódaink mindenesetre megállapíthatják belőlük, hogy a nyolcvanas években még gond nélkül megélt nálunk mind a hagymaszagú kányazsombor, mind pedig a szártalan bábakalács, nem is szólva a szelíd csorbókáról és a bókoló gyöngyperjéről, amelyek úgyszólván rekordterméseket hoztak. Utódaink, ha így megy tovább, mindezt éppúgy irigyelni fogják tőlünk, ahogy mi irigyeljük eleinktől a szarvasgombát vagy a folyami rákot; utódaink ugyanis rettentő makrobiotikusan fognak étkezni – a reformkonyha előszeretettel nevezi így magát -, s ünnepnek érzik, ha a vízből és zselatinból főzött, klórral diszkréten ízesített kocsonyájukban némi tavi káka vagy pláne podagrafű is akad.

S amilyen peches náció a magyar, a végén még kiderül, hogy az ilyen táplálkozás valóban meghosszabbítja az életet.

Forrás: ÉS - 1985. november 29.

Ennek az publicisztikának - szintén Váncsától - született egy „utánlövése” is:

Az ízlelés episztemológiája - 14. elmélkedés
GUSTO | 2007.02.01| III. ÉVFOLYAM | 01. SZÁM | Váncsa István
A kocsonyáról

Kifordítjuk az éléskamrát

2007-10-07T15:40:00.000+02:00

Vasárnapi lustaság folyománya a mai ebéd, messze van a bolt, kifordítom hát az éléskamrát egy lazább ebédért.
Este belenéztem a fagyasztóba, van hús, van gomba, nosza.
Első állapot: Hús pácban.

Jó erősen fokhagymás fűszerkeveréket, borsot, sót kell keverni egy deciliter olajba, majd beletunkolni a húst és hadd álljon. Ha jót akarunk, sokáig.

Valódi focipályáról szedett tyúkgomba a következő alkatrész. Otthonról kaptam nemrég. Meg kell mosni.

Hozzávaló még egy egészséges fej hagyma, apró darabokban. A gombával együtt aztán mehetnek is gyorsan a serpenyőbe, egy kis izzasztás következik olajban.

Pár perc az egész, mégis közben kíváncsi vagyok, mi van a fedő alatt?

Az egyszer átsült cuccot majd meg kell várni, míg elhidegül, továbbfelhasználásig parkolhat.

Második állapot: Sülthúsgyártás.
Ez a leghosszabb lépése az ebédnek. Okosan, jó lassan kell sütni, hogy a vastagabb szeletek is megpuhuljanak és a vége felé figyelni kell, mert a húsról lefolyó pác-maradék leül a serpenyő aljára és megég. Ha több a pác, mint a hús, érdemes sütés közben az aljáról felkapargatni és kiszedni. Akkor nem lesznek fekete szénsarkok a húsokon. De ez mellékszál.

Amíg készül a sülthús, lehet borozgatni, blogolni, vasárnapi molyolni, egy óra szabadidő adódik.
A harmadik állapot: Körítés-kerítés.
Mivel a menzarizstől és a menzakrumplitól már nagyon elmegy az étvágyam, itthon sem választom. Tészta nem jó, legyen akkor hát omlett, méghozzá gombával vastagított omlett. Ha végül majd összerakom, a gyros-hoz hasonló alakja lesz az ebédnek, persze nem kell itthon kézből-sztaniolból enni, befed majd egy tányért is.
Első alapanyag:

Liszt kell még és só, de fehér kupacokat nem fotózok, nem nehéz elképzelni. Nálunk most három személyre készül az ebéd, tehát hat tojást török fel és keverek össze három evőkanál liszttel. Kavarni kell, mint a palacsintát. Ha kész a massza, szemrevételezéssel még lehet javítgatni, ne legyen nagyon lisztes se, de ne is hasonlítson egy puszta rántottához. Gyakorolni érdemes a jó ízű arányt, aztán meg azt jól megjegyezni.
Egy palacsintasütőt kell még befogni, nagyot, mert az omlettet nem törjük össze (a rántottát tényleg), de nem is kell megforgatni, mint a palacsintát (mert akkor nem lehet félbehajtani). No ennyi magyarázat bőven elég. A parkolóból előjöhet most már a hagymás gomba, a kész adagot harmadolom és belekeverem a tojásos masszába. Aki mer az nyer, aki merít... szóval egy púpozott merőkanállal bele a palacsintasütőbe és hadd süljön. Akkor lesz jó, ha már a teteje nem nyálkás.
Félkész állapotban:

Utána tányérra kell csúsztatni és megsütni a maradék omlettet.
Végső lépes: Az alkatrészek összeszerelése és tálalása.
A sülthús (ha már kellően kihűlt) szeletelve megy az omlett egyik oldalára, szeletelt pirítós jön, mondjuk adagonként egy darab, egy kis reszelt sajttal lehet még gazdagítani és egy nagy kanál vegyes savanyúság menjen még a húsok közé. Végül az omlettet félbe kell hajtani és mustárt vagy bármilyen szószt keresni hozzá, tálaláskor egy cikk paradicsom még elfér a tányéron.

Váncsa István: Sör

2007-10-06T12:06:00.000+02:00

Kurt papának, értékes elméleti és gyakorlati útmutatásaiért

Ha rendben folydogálnának a dolgok ezen a világon, akkor ez a szöveg, melyet a
nyájas olvasó éppen a figyelmével tüntet ki, létre sem jött volna, akkor
ugyanis a szerző nem hiú elmélkedéseket fogalmazna éjszakánként, szerény
honorárium reményében, hanem étlapot, minthogy nem szerző volna, hanem
korcsmáros. Szolid kisvendéglőt üzemeltetne valahol a hegyekben, távol a város
zajától, távol a közlekedéstől is; nem járna oda busz vagy villamos, aszfaltút
sem vezetne, autók vagy pláne Trabantok nem pöfögnének a közelében.
Gyalogszerrel zarándokolna oda a jó ízlésű állampolgár, vagy zsuppkocsival,
három csacsival, ez utóbbiról gondoskodna a megfontolt, bölcs ítéletű
korcsmáros, belátva, hogy egy jó vendéglőt nem szabad hátizsákos, elvadult
turistákra bazírozni, akik térdnadrágban, bakancsban vágnak neki a hegyeknek, s
csak futtában kapnak be itt-ott néhány szalámikarikát; a vendéglő
törzsközönsége higgadt, elmélyült gondolkodású, finom úriemberekből kell, hogy
álljon, akik ugyan nem szökellnek zergeként a bérceken, sőt szívesebben utaznak
konflissal, mint gyalog, viszont értő bírálói a jó konyhának, méltányolni
tudják a körözött harmonikus ízeit, el tudnak tűnődni a főtt marhahús fölött,
és a korsó sörre vetett egyetlen pillantás alapján képesek megítélni a csapolás
szakszerűségét. Ha csakugyan rendben folydogálnának ezen a világon a dolgok,
akkor volnának ilyen vendégek, és ezek a vendégek megtalálnák az ő
korcsmárosukat. Béke és nyugalom honolna akkor az eperfák alatt.
De milyen is volna valójában az a korcsma?
Olyan hely volna, ahol korsó söre mellett, a világ hívságai fölött folytatott
csendes kontemplációban ejtőzvén piheni ki magát a vendég, elméje föltisztul,
indulatai elnyugszanak, lelkében aranyló derű lesz úrrá.
Szigorú szabályokat kell betartani ehhez.
Kívántatik mindenekelőtt legalább négyfajta csapolt sör. Ezzel nem akarjuk
azt mondani, hogy az üveges vagy a dobozos sör - mely utóbbi sokak szemében az
európaiság szimbóluma - rossz; lehet az akár még jó is. Csak hát megítélésünk
szerint a sör igazi közege a hordó, éspedig eredetileg a tölgyfahordó. Ilyen,
persze, már nincs, még a közismerten hagyománytisztelő Angliában is
nagyobbrészt alumíniumtartályból csapolnak, ebből lehet látni, hová züllött a
világ. Mi a magunk részéről elutasítanánk ezt a gyakorlatot, pincénkben
fahordók állnának, drágák, nehezek, rosszul szállíthatók, állandóan reparálni
kéne őket, emiatt nyilván drágább lenne a sörünk, nagyra becsült vendégeink
mégsem berzenkednének, hiszen mindenki hallott már valamit az alumínium és az
Alzheimer-kór összefüggéseiről, aki pedig mégsem, azt mi felvilágosítanánk.
Vendégeink örülnének a tölgyfahordónak, és fizetnének, mint a katonatiszt,
mindazonáltal jól járnának velünk.
Mi pihent sört adnánk nekik. Barbár kollégáink - ilyenek akkor is volnának,
ha csakugyan rendben folydogálnának a dolgok ezen a világon - attól sem szoktak
visszariadni, hogy a teherautóról legurított első hordót azon frissiben csapra
verjék. Nálunk ilyesmi sohasem fordulhatna elő. Nem azért, mert ily módon
esetleg meleg sört mérnénk a vendégeinknek, hiszen az istenfélő korcsmáros
söröspultjában hűtőberendezés van, hogy mindig optimális hőmérsékleten (nyáron
hat, télen nyolc-kilenc fokon) szolgáltassa ki a sört, hanem mert szállítás
közben a sör összerázódik, ízét elveszti, habja buborékos. Szellős, nagyon
tiszta és temperált hőmérsékletű pincében kell nyugodnia, amíg magához nem tér.
Télen éppenséggel előfordulhat, hogy szállítás közben megfagy; ez esetben
néhány napig tizenkét fokon tárolnánk, hogy csillogó tisztaságát visszanyerje,
s óvakodnánk a gyors felmelegítéstől, nehogy ily módon természetes
aromagazdagságát veszélybe sodorjuk.
Különös gondot fordítanánk a csapolásra is.
Németföldön (a cikkünk megírásakor még létező két Németország közül mindig a
'nagyobbikra' gondolunk) a sör megrendelése és szervírozása között eltelik
negyedóra, s a vendég ezt nemcsak természetesnek veszi, de ha hamarább kapná
meg az italát, bizonnyal vissza is küldené. (Nem ismerünk olyan embert, akivel
ott ez a csúfság megesett volna.) Rövidebb idő alatt egy tisztességes korsót
kimérni nem lehet. Ha csak úgy telezúdítják, akkor először is a habja laza,
buborékos, másodszor ez a hab igen hamar összeesik, s ekkor derül ki, hogy
- harmadszor: - a korsó jó esetben háromnegyedéig, rosszabb esetben
kétharmadáig van. A szakszerű csapolás eredménye viszont egy színültig telt
üvegedény, a hab ennek a pereme 'fölött' pompálkodik, tömött és szikrázóan
fehér, mint hósapka az Alpok csúcsain, és olyan szilárd, hogy megtartja a
tetejére helyezett pénzdarabot. Tökéletesen csapolni nem tud akárki, ehhez
szakértelem kell, jó erkölcs és hivatástudat. Jó csapos nem terem minden
bokorban, de mi kétségkívül találnánk ilyet és érdemeinek megfelelően
honorálnánk.
Az elmondottak alapján bizonyára nyilvánvaló, hogy a mi korcsmánk nem étterem
volna, nem borozó, még kevésbé drinkbár vagy éjszakai mulatóhely, hanem 'par
excellence' söröző, s mint ilyen, az emberiség legősibb kultúrintézményei
egyikének egyenesági leszármazotta. Szabadjon itt hivatkoznunk a sumer
királylistára, amelyben egy helyütt ez áll: '"Kis városban Ku-baba, a
kocsmárosnő, aki Kis város alapjait megszilárdította, volt a király, 100 évig
uralkodott."' Tudományos kronológiai számítások szerint e derék korcsmárosné
ténylegesen időszámításunk előtt 2425 és 2415 között ült a trónon, csaknem négy
és fél ezer esztendővel ezelőtt, úgyszólván a történelmi idők legelső
pillanatában, a végtelenbe vesző mitikus múlt ködpászmáiból éppen csak
kibontakozva, s lám, a korcsma - ami ekkor és még egy-kétezer évig csakis és
kizárólag söröző - már ekkor is létező és tekintélyes intézmény, hiszen a pult
mögül egyenest a trónra lehet kerülni, anélkül, hogy ezen bárki is
megbotránkoznék. A történelem tehát azzal vette kezdetét, hogy az ember
letelepedett a nagy folyamok mentén, öntözőműveket, templomokat és sörházakat
épített, s ez utóbbiakat nagy buzgalommal látogatta. Mindehhez persze a sört
jóval korábban, még a prehisztorikus időkben föl kellett találni, hiszen ha sör
nincs, akkor eleink nem kezdhették volna kultúrateremtő tevékenységüket sörözők
építésével, akkor talán létre sem jönnek a nagy folyami civilizációk, nem
kezdődik el a történelem, s ma is a vízmosásokban rohangálnánk, sarkunkban a
kardfogú tigrissel. A gondviselés azonban másképp határozott, s ennek
megfelelően a sör idejekorán föl lett találva. Úgy történhetett a dolog, hogy
évezredekkel ezelőtt élő ősatyáinkat gyakorta elhagyta a vadászszerencse,
ilyenkor különféle pázsitfűfélék - vadköles, homoki rozs, zab- magjait
rágcsálták kínjukban, előbb csak úgy nyersen, később pörkölve, még később
ledarálva, vízzel elkeverve, megfőzve. Lőn tehát puliszka, az egyetemes
gasztronómiatörténet első vegetárius ételkülönlegessége. Aztán megint csak
teltek-múltak az évszázadok meg az évezredek, mígnem egyszer valaki a napon
felejtette a főzésre előkészített liszt-víz keveréket, s mire visszatért, azt
kellett látnia, hogy a maszsza felfuvalkodottan izeg-mozog, pöfög, egyszóval
él. Hogy hány ember rémült meg ettől a látványtól és futott el lélekszakadva,
nem tudható. Egyszer azonban akadt egy hős, akiben a kísérletező kedv legyőzte
az ismeretlentől való félelmet, ez az ember pogácsákat formázott ebből a kelt
tésztából és kövön megsütötte és úgy döntött, hogy sokkal jobb, mint az, amit
korábban sűrű csirizből vagy sűrűre főzött puliszkából csinált; és íme,
megszületett a kenyér. Egy másik helyen és időben, talán ezer évvel korábban
vagy később (vagy korábban is és később is, mert majdnem biztos, hogy az
alapvető dolgokat egymástól függetlenül sok-sok ember találta föl) nagyon hígra
sikeredett árpapempő (= csiriz) maradt a napon, ebben is elindultak spontán
biokémiai folyamatok, magyarul megerjedt. S mint föntebb, most is akadt valaki,
aki fel tudott nőni ehhez a világtörténelmi pillanathoz, megkóstolta ezt a
gyöngyöző, fanyar, csípős (és minden bizonnyal fertelmes ízű) folyadékot, majd
újra megkóstolta, vidámakat böffentett tőle, búja-gondja elszállt, s máris
előttünk áll a sörivó ember archetípusa. Mindebből tehát az derül ki, hogy a
sör az emberiség primordiális kultúrjavainak egyike, másfelől pedig, hogy az a
bárgyú mondat, miszerint a sör folyékony kenyér, igen szabatosan fejez ki egy
alapvető igazságot. Az első sör és az első kenyér csakugyan nem más, mint
ugyanannak az élelemnek két megjelenési formája, s ez a körülmény eléggé
fontosnak minősült ahhoz, hogy megőriztessék a kollektív emlékezetben, már
csak azért is, mert a mindennapi életben a sör szemernyivel sem volt
nélkülözhetőbb, mint a kenyér, hiszen iható (vagy legalábbis hivatalosan annak
minősített) víz, mint a tömegfogyasztás tárgya, csupán mintegy száz éve van,
azelőtt az emberek bort vagy sört kényszerültek inni, a Mediterráneumban bort,
északabbra inkább sört. Innen nézvés talán nem is meglepő, hogy az angolok már
a tizenharmadik században szükségesnek látták a sör fogyasztói árát törvényi
szinten szabályozni (ők ugyanis még nem ismerhették a posztszocialista
piacgazdaság gyönyöreit); ez volt a III. Henrik király által kibocsátott
'Assize of Bread and Ale', amely egyébként nem abszolút összegekben határozta
meg a kenyér- és sörárakat (a középkori angolok tudniillik a szocialista
tervgazdaság áldásait sem ismerhették), hanem a mindenkori gabonaár
függvényében. Ha például egy quarter árpa két shillingbe került, akkor a városi
sörfőző két gallon sört adott egy pennyért, a vidéki hármat. (Manapság egy
frekventáltabb londoni pubban egy font negyven pennyt is elkérnek egy pint,
azaz egynyolcad gallon sörért; az árpaárakat nem ismerjük.) Megegyzendő még,
hogy a törvény a sör minőségi jellemzőit nem is említi, minthogy ez idő tájt
elfuserált sör nem létezett, ennek még a fogalma is kívül esett az emberi
képzelőerő határain. Egyébiránt a fogyasztói érdekvédelem ezen alapvető
jelentőségű dokumentuma 1267-ben született; a magyar törvényhozás ugyanebben
az esztendőben azzal volt elfoglalva, hogy deklarálja a királyi szerviensek
adómentességét és egyéb kiváltságait.
Témánktól látszólag mintha elkalandoztunk volna, holott csak azt kívántuk
körvonalazni e rövid történelmi kitérővel, hogy a söröző mint intézmény,
minőségileg különbözik az egyébfajta italmérésektől. William Hogarth két
rézmetszete kínálkozik szemléltető eszközül; az egyiknek 'Gin Lane' a címe,
lepusztult városképet ábrázol, az egyik ház éppen rádől az utcán tántorgó,
verekedő sokaságra, az előtérben csonttá soványodott és elhülyült emberroncsok
delirálnak. A másik képen a tiszta, rendezett 'Beer Street' látható, az egyik
ház tetején szorgos ácsok munkálkodnak éppen, emelvényen állva piktor
gyakorolja művészetét, vidám és nagy hasú mesteremberek üldögélnek asztaluk
körül, melyen rettentő ónkupák között kéziratok hevernek, jelzendő a sörivó
állampolgár szellemi nyitottságát, két halaskofa is feltűnik, halakkal és
hatalmas kupával, ők is valami szöveget tanulmányoznak; ha még azt is
figyelembe vesszük, hogy a szerelem se hiányzik a képről, akkor belátható, hogy
a Beer Street a béke, a jólét, a testi, lelki és szellemi harmónia derűs
hazája.
Nem sok hozzáfűzni valónk van Hogarth mondanivalójához.
A sör a fáradt embert fölfrissíti, az izgatott embert megnyugtatja. A Yale
Egyetemen megállapították, hogy az idegfeszültség fél üveg sör elfogyasztása
után tizenhárom százalékkal, egy egész üveg után harminchét százalékkal
csökken. A fizikai és a szellemi teljesítőképesség ugyanakkor nem változik.
Korcsmánkban tehát csupa elégedett, derűsen mosolygó ember üldögélne, csurig
telemért korsókban aranylana előttük a sör, kellemesen füstölt virslit
falatoznának hozzá, amely pattanva reped szét a fogak között és ízletes szaft
fakad belőle; esetleg körözöttet, amelyet derék korcsmárosuk készített
enkezével, saját titkos receptje szerint; némelyek persze inkább a tányérhús,
mások viszont a pingpongasztalnyi hagymás rostélyos mellett kötnének ki, vagy
pedig megkóstolnák a hely specialitását, a sonkás juhtúrós galuskát, amely
igazi, házilag pácolt sódarral és az utánozhatatlan ízű felvidéki brinzával
készül, s az erősen komlózott pilseni típusú világos sörök ízével mindennél
jobban harmonizál. Korcsmánk tehát otthonos volna, mint egy angol pub, kiváló
söröket mérne, mint egy német bierstube, gasztronómiailag pedig
nagyságrendekkel hajazná mindkettőt, úgyhogy a korcsmárosnak minden oka meg
volna arra, hogy elégedetten pöffeszkedjék a pult mögött, s maga is leküldjön
félóránként egy-egy hűvös korsó Radebergert. Mindehhez csupán az kéne, hogy
rendben folydogáljanak a dolgok ezen a világon, de mert ez a feltétel nem
adott, ezért a korcsmáros nem korcsmáros, hanem szerző, aki újabban
tachikardiát és gyomorégést kap a sörtől, ha egy korsónál többet iszik belőle,
művét ezért most befejezi, koktélt kever magának egy rész Salvusból meg egy
rész parádi vízből, azt megissza, és sürgősen kiveri a fejéből ezt az egészet.

(Playboy 1990. május) - lelőhelye

Ivett spenótja

2007-10-05T15:40:00.000+02:00

1 adag spenótot kell vízben megfőzni és lecsurgatni, majd azután apróra vágni.
1/4 kg görbe tésztát kell megfőzni és 1-2 gerezd apróra vágott fokhagymával összekeverni.
3 dl tejszínt kell jól kikeverni 3 tojással és kb. 25 dkg reszelt sajttal. A kész keveréket össze kell önteni a spenóttal.
Közben kis darabokra vágott bacont (ez is kb. 25-30 dkg legyen) kell egy lábasban megsütni. Erre kell majd a tészta, rá a tejszínes-spenótos szósz, majd még pár szelet bacon a tetejére és irány a sütő. Akkor jöhet ki, ha már halványpirosra megsült.

Reggeli

2007-10-01T19:15:00.000+02:00

Csirkemájas burekasz néven kapható, gyorspékeknél.

Burek

2007-09-25T21:23:00.001+02:00

Legelső találkozásom a burekkel egy szegedi reggelen történt, amikor is az őszi napfény melegétől megvidámodva kirándulós gyomorba kóstoltuk ezt a remeket. Rettenetes dózis volt, vacsoráig kitartott, és kicsit sajnálkozva hallottam akkor, hogy máshol nem nagyon lehet kapni frissen sütve.

A nyárvégi horvátországi kalandozásunk során végül sikerült megkóstolni egy helyi változatát, és a legelső megállapítás: ott lent délen ízletesebb, talán a túró miatt, no és a ropogást is nagyon ínycsiklandóan sütötték oda a tetejére. Egy sajnálatos dolog azért megesett a nagy szájnyalogatás közben, fénykép sajnos nem készült. Internetes itthoni kutakodásom közben azért mégiscsak sikerrel jártam. Találtam egy ígéretes budapesti helyet, ahol - hamarosan!! - mintát is veszünk. (Egy alternatív változat pedig itt.) Itthon a fenti képen látható alakban kapható.
Lusta vagyok gépelni, kölcsönveszem inkább a fenti honlap linkjéből a leírást és receptet. Mi is a burek?
A következő képet a délvidéken kapható egyik változatáról mellékelem és hozzá Jadranka cikkét. Bizton állíthatom, az információk helyesek, laktató a cucc nagyon :)
És végül a meglepetés, megtaláltam azt a változatot, amelyet mi is kóstoltunk. A kép alatt a bátraknak egy pékség is bemutatkozik. Angolul a wikipédia is okos, és még egy apróság, itt egy házi recept, egyszercsak majd ezt ki fogom próbálni.
Barna papírzacskós fast food a horvát tenger mellett...

2007-09-06T20:33:00.000+02:00

A szeptemberi számot mindenkinek ajánlom, aki vevő az Irodalom és gasztronómia témakörre. Nem drága. És az sem elhanyagolható szempont, hogy vastag :)

2007-09-02T13:54:00.000+02:00

Lengyelországi kalandozásunk egyik felfedezése az Oszczypek sajt. Áfonyalekvárral. Grillezve. A hegytetőn. Ízlett nagyon, meglepetés íz volt, később a hegy lábánál sikerült pár darabot beszerezni és itthon gyorsan újból megkóstolni. Azután gyorsan elhatározni, hogy bizony oda hamarosan ismét ki kell menni és megint a hegyi levegőn meg kell kóstolni, az összes változatot. És akkor lesz nagy vidámság és jólét. Valamint jó alap a helyi pálinkának.
Ma csak egy kis emlékidézés jutott, mert már csak a lekvárból van itthon, a többi elfogyott.
Megnéztem a neten, hogy miezmiez a sajt és akkor hát íme az eredmény:

Zakopane hegyi régiójában készítik, füstölt juhsajt darabok, grillezve szokás fogyasztani. Kis darabok, talán három falat az egész, egy kanál áfonya-lekvárt adnak általában mellé. Készítik nemfüstölt változatban is, de már a látványa is a füstölt változat mellé teszi a voksot, általában ez a népszerűbb.

A felső képen a nagy darab sajt az egy nagy darab oscypek és nagyon gyorsan elfogyott, a mikróban grillezve majdnem olyan volt, mint eredetiben, bár itthon kicsit nehéz az az aranybarna ínycsiklandást rávarázsolni, mielőtt elkezdene folyni. A kicsike sajtok pedig egészen olyanok voltak, mint valami mini-mini parenyica, egy harapásnyi kis zsíros sósság. Ezt is kipróbáltam lekvárral, bár nem száz százalékosan jó, de ehető volt még így is. 1 zloty 1 darab, megéri más ízekkel is kipróbálni. Esetleg el lehet mélyülni a vörös-, a fekete- és a tőzegáfonya ízeinek különbségében.

Kiegészítő információk angolul és lengyelül.

Bächer Iván

2007-08-22T22:57:00.001+02:00

Vándorbab

Pozorvlaki Kelemen elvált, mondjuk. Van ilyen. Később -hiszen rossz egyedül- megnősült újra. Második felesége elvált asszony volt, gyerekkel, egy darabbal, kedvessel, széppel, fiúval. A gyereknek volt apja, persze. Nem volt a gyereknek könnyű, miért is lett volna az. De hát valahogy csak volt.

Pozorvlaki -lakását volt feleségének hagyva ott- az új asszonnyal, gyerekkel élt, nem gond nélkül, hisz úgy élni bajos, de sok apró örömmel, heti mozival, havi állatkerttel és mindenekelőtt minden vasárnapon igazi vasárnapi ebéddel. Erre vágyott mindig Pozorvlaki Kelemen. Olyan vasárnapi ebédekre, amilyenek gyerekkorában voltak, nagymamánál, nagyapjával, Klári nénivel, Gyula bácsival, apjával, anyjával. Olyan húsleves, paradicsomszósz, Kékes tévében Protapopov házaspár szagú vasárnapi ebédekre, amilyenek azelőtt voltak nagymamánál, amíg csak nagypapa, Klári néni, Gyula bácsi, anya, nagymama és apa meg nem haltak.

Sokáig nem voltak vasárnapi ebédek. De végül lettek újra. Örült hát nagyon Pozorvlaki Kelemen. Készült már péntek délelőttől, spekulált, mi legyen, levitte feleségét a Piros Ászba délután, mert az volt a rögeszméje, hogy a fontos dolgokat csak kocsmában lehet jól megbeszélni. Szombat délelőtt pedig elcipelte a piacra nemcsak az asszonyt, de a gyereket is, pedig a gyerek szívből utálta a piacot, akárcsak a kocsmát, Mozartot és a rántott borjúlábat. A gyerek a McDonald's-ot szerette, meg a Pizza Hut-ot és valami Májkel Dzsekszon nevű, gusztustalan, csúnya nőt. Istenem. Azért Pozorvlaki örült az ebédeknek és örült sok minden egyébnek, mert megtanulta, hogy örülni úgyis csak valaminek ellenére lehet. Vasárnap délelőtt ebédet készít Pozorvlaki tehát, vasárnapit, legalább két, de inkább három fogásosat, néha zellerkrémlevest és fasírtot, sült krumplival, salátával, tiroli rétessel utána, máskor csirkebecsináltat és vadas marhát knédlivel, mert a knédlit azt szereti nagyon. Legutóbb pedig bablevest csinált és palacsintát, mert azt igen eszi a gyerek, aki persze egyébként nemigen kedveli Pozorvlaki főztjét, de hát istenem. Pozorvlaki nem csüggedt azért, már előző este beáztatta a babot, reggel föltette, bele a füstölt pulykacombot, zöldséget, amit csak kell, egész délelőtt gondosan foglalkozott a bableveskérdéssel, vizslatta, kóstolta, piszkálta, babrálta.

Aztán fél tizenkettőkor csöngettek. A fiúgyermek apja jött. Mert minden vasárnap délben jön. Máskor is, de ilyenkor is. Nem baj. Természetes. Jó. A gyermek apja. Édes. Leülnek a hallba, diskurálnak, megbeszélik a dolgokat, hisz tudják, van ilyen, hol az egyik a férj, hol a másik, kulturáltan dumálnak kicsit, eldöntik, hogy mikor mi történjen a gyerekkel, esetleg az apa ott is marad ebédre, hisz miért is maradhatna ott, kollégák Pozorvlakival, beszélgethetnek, van miről, gondolná az ember. De az ember csak ne gondoljon. Mert az apa nem bírja Pozorvlaki képét. Ha meglátja, kifordul az ajtón. Egy nagy túró van, nem leülés, diskura, közös ebéd.
Istenem. Mit csináljon Pozorvlaki? Hepciáskodhatna is. Hogy ő nem megy. Hogy ő itt főz, meg hogy ő itt van. De hát persze nem keménykedik. A gyerek miatt. Hisz a gyereknek így is nehéz.

Pozorvlaki pedig, bár a gyerek a beleevősök közé tartozik, soha nem várja meg, amíg elkészül az ebéd vagy a vacsora, hanem kimegy a konyhába és beleeszik a készülő kosztba, beleharapdál a füstölt húsba, belelefetyel a lébe, aztán, csak hogy még jobban bosszantsa az igyekvő betolakodót, tíz perccel az ebéd vagy vacsora előtt gondosan megken magának két hatalmas karéj vajas kenyeret, ráteszi a másnap reggelire félretett parizert, vagy ha látja, hogy egy pohár tejfel van csupán a bableveshez, akkor kiemeli azt a frizsiderből, és lopva elvonul szobájába vele. Szóval Pozorvlaki, aki tudja, hogy minden hiába, a gyerek már, legalábbis amíg ő él, soha megkedvelni nem fogja sem a piacot, sem a borjúlábat, sem Mozartot, és mindig beleeszik majd, hiába pöröl, morog, veszekszik vele, szóval Pozorvlaki mindennek ellenére nem csupán a levest szereti. Ezért főz mindig kuktában. Pedig igazából utál kuktában főzni, mert nem tud piszkálni, hozzátenni, kóstolni, szagolni, úgyhogy nem is fedi le a kuktát, hogy mégiscsak tudjon piszkálni, kóstolni, szagolni, csak fél tizenkettőkor fedi le, amikor a csengő megszólal. Ilyenkor Pozorvlaki gyorsan lezárja a fazekat, ad rá gázt egy pillanatra, közben kapja kabátját, majd az odakészített nagy szatyorba csúsztatja a kuktát, lefedi pár konyharuhával, hogy még tovább fogja a meleget és már iszkol is. Jó, kis körúti lakás ez, két be-, illetve kijárattal, amíg az egyiken az apa jön, a másikon megy Pozorvlaki. A babbal. Mert azt még véletlenül sem szeretné, ha egyre, kettőre nem lenne ebéd. A kuktában az utcán is fő a bab, miközben bandukol vele a villamos felé. Fő az még akkor is, amikor Pozorvlaki fölszáll a hatosra és elhajtat a nagynénjéhez a Boráros térre. A nagynéninél fölteszi a rezsóra a babot, megiszik egy üveg sört és diskurál. Mindenki jól jár. A nagynéni is, mert nincsen egyedül, Pozorvlaki is, mert iszik egy üveg sört, és a bab is, mert fő. Aztán egy fél óra, óra múlva fölkerekedik Pozorvlaki a babbal, becsomagolja jól megint, és indul visszafelé. A bab még fő egy kicsit a hatoson. Pont az a négy megálló kell neki. Néha persze előfordul, hogy valaki meglöki a szatyrot, vagy a szerelvény zöttyen egy nagyobbat, és felpattan a szelep a kuktán. Ilyenkor aztán fülsiketítő süvöltéssel lepi be a kocsit a jól bezöldségelt, a füstölt hús ízét már rég magába sűrítő, tárkonyos, savanykás, igazi, vasárnapi bableves fenséges illatárja.
Pozorvlaki zavartan vigyorog a döbbent utasokra és széttárja karját: "Istenem..."

Bächer Iván

2007-08-21T11:37:00.001+02:00

Al dente

Minden embernek vannak olyan tulajdonságai, amelyek őt elviselhetetlenné teszik.
Példának okáért Kő Ede, aki egy igen értelmes, rendes ember amúgy, kommentál. Őneki ez a baja. Hogy minden ténykedését mindig kommentárokkal kíséri. Mindig mondja is, amit csinál. Mindent megmagyaráz, okol. Például a spagettit a múltkor így:
- Ti persze azt hiszitek, amilyen tevelegyek vagytok, hogy ez olyan egyszerű dolog! A spagetti. Hogy azt akárki is meg tudja csinálni. Ormányos rigók! Hogy csak bele kell vetni a vízbe a tésztát és kész. Ezt gondoljátok, mert nem tudtok a spagettiről sem semmit. Mert először is nem mindegy, hogy milyen az a spagetti. Ahány spagetti, annyiféleképp kell eljárni. Ki kell ismerni a spagettiket. Ez például egy közepesen rossz spagetti. Nem vagyunk Itáliában. Itt ez van. És ezt legalább ismerem már. Fontos, hogy a víz lobogjon. Legyen benne só sok és olaj elég. És sok legyen az a víz. Mert különben olyan lesz, mint a takony, tésztafőzelék lesz belőle, csirizes. Tésztakulimász. És lobogjon az a sok víz aztán. Így. Látjátok, kacsacsőrű majmok! Ez lobogás. Ez nem hazudik. Úgy kell lobognia, hogy amint a tészta belekerül, már forr is tovább. Így. Látjátok, majompávák! Ebbe aztán mehet bele a tészta. Hoppá! Nem baj, ha mellément, belekaparjuk. Így. Tiszta volt a tűzhely. Így. Isten őrizz széttörni! Rögtön behajol úgyis az. Látjátok, vadlegyek! Most aztán meg kell keverni gyorsan. Így. Hoppá, beleesett ez a két szedőlapát. Mondtam, hogy ezeket nem itt kell tartani. Mindegy, kiszedjük. Így! Hoppá! Na. Mert különben odaragad. Így la. Nem tört szét mind. Egy-kettő, nem számít. Annyi kell. Látjátok. Aztán, amikor már lobog a víz újra, akkor már nem kell keverni. Akkor már nem ragad oda. Legfeljebb túlfő. Ez a legnehezebb. Eltalálni, hogy a tészta ne legyen se kemény, se puha. Al dente. Így mondja az olasz. Al dente. Fogravaló. A spagettiszál külső burka már puha, de bévül még a fog, mikor átharapja, érez egy roppanást. Ez az igazi. Ez a nehéz. Lehet úgy csinálni, hogy kiveszünk egy szálat. Így. Hoppá, ez leesett. Egy másik, na gyere, megfogjuk. Az anyját ez is leesett. Mindegy, próbának jó lesz. Fölvesszük és így, tiszta erővel földobjuk a plafonra. Ha fönnmarad, akkor jó. Így. A durva anyját, bocs Katikám, ráragadt a kezemre, azért repült a pofádra. Nem baj, kicsi vízinyű, kibírod. Kemény még, ugye, még kell neki egy-két pillanat, hogy kellő legyen, al dente, roppanjon egy kicsit a fog alatt, de csak éppen hogy...
Na látjátok, pupukutyák, ez spagetti, pont kellő állagú, se nem puha, se nem kemény, éppen jó, éppen al dente, ahogy kell, éppen hogy csak roppan az ember foga alatt... No most jó. Leszűrjük szépen, óvatosan, de nem szabad lemosni, isten őrizzen attól, lemosni róla a tésztaízt, megdermeszteni, azonnal bele a tálba, így, rá egy kis olívaolajat, ami nincs, de jó a vaj is. Így. Asztalhoz! ...
No látjátok, nyestegerek, ez tiszta paszta! Ilyennek kell lennie egy pasztának! Látjátok, ez se nem kemény, se nem puha, éppen al dente, ahogy kell, finoman roppan az ember fo...
Ekkor egy durva nagy reccsenés hallatszott ki Kő Ede szájából.
- A durva anyját! - mondta Kő Ede, majd benyúlt a szájába, és rövid kotorászás után a félig rágott spagettigomolyból kiemelte azt az S alakú, fehér vaskampót, amin a szedőlapát szokott lógni a tűzhely felett.

/Bächer Iván: Vándorbab/

Baltásar Del Alcázar

2007-08-20T23:00:00.000+02:00

Dal

Szívem benső hajlatán
három tárgy van dicsbe-fonva:
szép Inésem meg a sonka
és a sajtos padlizsán.
Lányok, ífjak! Oly nehéz
oly nagy volt Inés hatalma,
hogy meggyűlöltem miatta
mindent, ami nem Inés.
Tébolyogtam lábnyomán,
teljes évig félbolondja,
míg egyszercsak az uzsonna
sonka volt és padlizsán.

Még Inésé volt a pálma,
de nehéz volt döntenem,
melyiknek lesz lelkemen
most már ékesebb varázsa.
Mert egyenlők jobbadán
ízre, súlyra, fokra, fontra:
hol Inés kell, hol a sonka,
hol a sajtos padlizsán.
Szép Inésnek bája húz,
sonkám Aracéna éke,
s padlizsánom főerénye
az, hogy antik-andalúz.

Nem tévedhetek, nem ám,
mostmár pártatlan kimondva:
egyet ér: Inés, a sonka
és a sajtos padlizsán.
Új szerelmem új igáját
használnom jó arra lesz tán,
hogy olcsóbban kapjam eztán
szép Inésem drága báját.
Ha szabódik szép babám,
és magát csak húzza-vonja,
ellensúlynak ott a sonka
és a sajtos padlizsán.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Kecskesajt Mennyország

2007-08-19T09:38:00.000+02:00

Az elmúlt héten nyugat-magyarországi vidékeken (has)túristáskodtunk a barátainkkal. A gelencsérek falujában - Magyarszombatfán - találtunk egy „kakukktojást”: kecskesajt készítő Mestert, kis üzemével és kecskéivel. Mivel a sajtok iránt (is!) ínyem kellő fogékonysággal bír, ez eddig abban a balga tévhitben éltem, tudom mi az a kecskesajt!... (a környékünkön többen is foglalkoznak vele, pl. Valiskó kecskefarm, de én magam is szoktam kotyvasztani, mikor friss kecsketúróhoz jutok.)

Itt kellett megtapasztalnom, nem szükséges Franciaországba utazni, hogy csúcs minőségű kecskesajtokat kóstolhassak!

Buzás úr - a Mester - megteremtette Kecskesajt Mennyországot, az ízekbe öltöztetett Paradicsomot! Sajtjainak mindike „emelkedett érzületről, mély erkölcsi komolyságról és érett intellektusról tanúskodik”!

Ilyen csoda születik, mikor a tehetség, a szakértelem és az igényességre törekvő elkötelezettség találkozik! Méltatására nem találok szavakat, „csak a dicshimnusz a megfelelő műfaj a róla való beszédnek”…!

Részletesebben: a honlap, valamint egy profi gasztro-blogger (kendvenceim közül való) beszámolója .

Italo Calvino

2007-08-11T18:40:00.000+02:00

Az éthordó

A lecsavarhatóság! - ez az annyira örömteli, boldogító tulajdonsága ennek a kerek és lapos edénynek. Amikor az ember lecsavarja a fedelét... már e mozdulatra összefut a szájában a nyál; kivált, ha nem tudni, mi van benne, merthogy reggelente az asszony rakja bele az aznapi ebédet. Azánt ha már lent a fedő, előtűnik az összenyomott étel: lencsefőzelék egy kis hurkával, vagy kemény tojás céklával, esetleg puliszka szárított tőkehallal; mindez szépen elrendezve a kerek felületen - olyan éppen, akár térképen szárazföld s a tengerek, és ha kevés is, azt az érzést kelti, mintha tömény volna s laktató. A lecsavart fedél tányér gyanánt használható, ekként két edénye is van az ember fiának, s így hozzá is láthat.
Amióta Marcovaldo segédmunkás délben nem jár haza, hanem éthordóból eszi az ebédet, minekutána lecsavarta a fedőt, s mohón beszippantotta az étel illatát, előszedi a zsebkendőbe bugyolált evőeszközt, melyet ott tart mindig a hátsó zsebében. Mindenekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kissé felfrissítse, felpúpozza - egyszóval olyan halmazállapotba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz annyi órán át volt összepréselve! Ekkor aztán egyszeriben kitűnik, hogy bizony kevés. "Jó lesz lassan enni" - gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első falatokat, farkasétvággyal, sebesen.
Elszomorítóak ezek az első falatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd sivársága. De aztán máris jön a boldogság! Lassanként a szokatlan színhelyre áttéve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, illata. Marcovaldo immár lassúra fogja a majszolást: leült egy utcai padra, közel a munkahelyéhez; minthogy messze lakik, s ha délben hazamenne, sok időt veszítene, no meg a lyukak is megszaporodnának a hetijegyén, így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédet, s kinn eszik az utcán, miközben elnézi a járókelőket; aztán iszik egyet az utcai csapból. Ha épp ősz van, lehetőleg olyan padot választ, ahová süt egy kis napocska; a fákról hullongó fényes, rozsdavörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóbor kutyáké (egyhamar a barátja valamennyi), a morzsákat meg a verebek csipegetik fel, amikor épp senki sem jár arra.
"Vajon miért, hogy itt olyan örömmel fedezem fel a feleségem főztjének ízeit, ha meg otthon ebédelek, a sok sírás, veszekedés, szemrehányás közepette azt se tudom, mit eszek?" - gondolja Marcovaldo. Majd meg rádöbben: "Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorából maradt!" S immár újra kedvetlen - tán mert maradékot kell ennie, hideg s kissé avas maradékot, vagy mert az alumínium éthordótól fémes íze van az ételnek; mindenesetre ez a gondolat motoszkál a fejében: "Lám, ha eszembe jut a feleségem, hiába vagyok távol tőle, nem ízlik az ebéd!"
Egyszer csak észreveszi, hogy már majdnem megette az egészet; erre rögtön úgy tetszik, hogy hisz ritka finom lakoma ez, s lelkesen, áhítattal kaparássza ki az utolsó falatokat az éthordó fenekéről - ezek a leginkább fémes ízűek... Majd elnézi az üres, piszkos edényt, s megint csak elfogja a szomorúság.
Ekkor összerakja, bebugyolálja és zsebre vágja az egészet; a kés meg a villa neki-nekikoccan az éthordónak hatalmas kabátzsebében, csinos zenebonát csapnak járás közben. Még korán van visszamenni az üzembe, betér egy kocsmába, megiszik egy pohár sört. Vagy egy presszóba ugrik be, s felhörpint egy kávét. Itt elnézi a pult üvege mögött sorakozó süteményeket, az elegáns csokoládésdobozokat; elhiteti magával, hogy nem is kívánja mindezt, hogy valójában nem kíván az égvilágon semmit; egy percre megáll a biliárdautomata előtt, hogy végképp meggyőzze magát: nem éhét, csupán az időt kívánja elütni. Kifordul az utcára. A villamosok már megint zsúfoltak, nemsokára vége az ebédszünetnek; elindul, vissza a gyárba.
Történt pedig egyszer, hogy Marcovaldo felesége - miért, miért nem - nagyobb tétel kolbászt vásárolt. Három este egymás után kolbász és sárgarépa-főzelék volt vacsorára. Mármost azt a kolbászt kutyahúsból készítették: már a szagától elment az ember étvágya. Ami meg a répát, e hitvány, nyamvadt zöldséget illeti - ez volt az egyetlen főzelék, amit Marcovaldo világéletében ki nem állhatott.
Délben a kolbász meg a sárgarépa-főzelék ott lapult az éthordóban; hidegen, zsírosan. Feledékeny lévén, Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt; mindig elfelejtette, mit vacsorázott előző este, s így nap nap után ugyanaz a csalódás érte. A negyedik napon beletúrt villájával az ételbe, még egyszer megszagolta, majd felállt a padról, s a nyitott éthordót maga elé tartva, szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak nézték: egyik kezében villa, a másikban sárgarépa-főzelékkel teli edény, így sétál; s mintha nem tudná magát rászánni, hogy belekóstoljon.
Valamelyik ablakból leszólt egy kisfiú: - Hé, te ember!
Marcovaldo fölnézett. A gyerek egy előkelő villa földszinti ablakában könyökölt, előtte, a párkányon, tányér fehérlett.
- Hé, te ember! Mit eszel?
- Sárgarépa-főzeléket kolbásszal.
- Jó dolgod van!
- Hát...
- Képzeld csak: nekem rántott velőt kell ennem!
Marcovaldo belenézett a párkányon levő tányérba. Gyönyörű darab rántott velő volt; kerekded, puha, omlatag, mint egy felhőgomoly. Marcovaldo kitágult orrcimpával szívta be az illatát.
- Miért? Tán nem szereted a velőt? - kérdezte.
- Nem szeretem. Azért is zártak ide, mert nem akarom megenni. Kidobom az ablakon!
- Hát a főtt kolbászt szereted-e?
- Szeretem! Olyan, mint egy vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet...
- No, akkor add ide a tányérodat, neked adom az enyémet.
- Éljen! - A gyerek boldog volt. Leadta Marcovaldónak a díszes majolikatányért s hozzá az ezüstvillát, Marcovaldo meg fölnyújtotta az éthordót a pléhvillájával.
Mindketten nekiláttak; a gyerek az ablakpárkányra könyökölve, Marcovaldo pedig vele szemben, egy padon. És mindketten a szájuk szélét nyalogatták, arra gondoltak, hogy még sosem ettek ilyen jót.
Egyszer csak a gyerek háta mögött csípőre tett kézzel feltűnt a nevelőnő.
- Uramisten! Fiatalúr! Mit eszik?
- Kolbászt!
- És ki adta ezt magának?
- Az a bácsi - mutatott Marcovaldóra a gyerek; az abbahagyta az önfeledt majszolást, megállt szájában a falat.
- Dobja el! Mit hallok? Dobja el rögtön!
- De hisz olyan jó...
- És hol a tányérja? Meg a villája?
- A bácsinál... - rebegte a kisfiú, s megint Marcovaldóra mutatott, aki a levegőben tartotta a villát. A villa hegyén körülharapdált rántottvelő-darabka díszelgett.
A nő elkezdett ordibálni:
- Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj!...
Marcovaldo felállt, még egyszer rásandított a velőmaradékra, aztán odalépett az ablakhoz, fölrakta a tányért, villát az ablakpárkányra, megvető pillantást vetett a nevelőnőre, majd pedig hátat fordított. Hallotta az éthordó csörömpölését, amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek bömbölését, meg azt is, ahogy durván becsapták az ablakot. Lehajolt, fölszedte az éthordót. Kissé behorpadt, már nem lehetett jól rácsavarni a fedelét. Zsebre vágta az egészet, és ment vissza dolgozni.

(Telegdi Polgár István fordítása)

2007-08-04T21:52:00.000+02:00

Kellemes nyári szombati ebéd, karfiolleves, lazac, spenót, sült apróhal és egy üveg bor. Ahogyan most sikerült, nagyon együttálltak az ízek.
Amiről igazán szót kell ejteni, az a bor, egy üveg neszmélyi cserszegi fűszerest bontottunk ki az ebédhez. Nagyon csúszott lefelé...

Rendkívül érdekes, új magyar fajta, az Irsai Olivér és a Tramini keresztezéséből. Magában hordozza mindkét fajta előnyét, pikáns illata hol a muskotály, hol a Tramini fűszerességére emlékeztet. Fürtje középnagy, kúpos, gyengén vállas, közepesen tömött vagy laza. Bogyói húspirosak, héjuk vékony. Hungarikum, nemesítői telitalálat. (XXVIII. Országos Borverseny 2003: Aranyérem - a Hilltop boráról van szó, idéztem a honlapjukról, a címke alatt ott a link)

"A cserszegi fűszerest Dr. Bakonyi Károly keszthelyi szőlész nemesítette 1962-ben. Karcsi bácsi, elmondása szerint egy új, illatos, korai érésű fajtát akart készíteni, ami igazán a magyar talajra termett. Kiválasztotta tehát a traminit és az irsai olivért és ezek keresztezéséből született a cserszegi fűszeres. (Ehhez persze az kellett, hogy Kocsis Pál 1930-ban nemesítse az irsait!) Hosszú évekig tartó kísérletezés és vizsgálat előzte meg a fajta születését, és azt, hogy a bor piacra kerüljön.
Karcsi bácsi egy olyan fajtát álmodott, ami olyan élményt nyújt a borkedvelőknek, mint a hölgyeknek egy csokor virág.
A Cserszegi fűszeres a Kunsági borvidék imázsát kiválóan erősíti. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az ország legjobb cserszegi fűszeresei évről évre a kicsit „rosszul csengő” kunsági területről származnak, bizonyítva ezzel a borvidék szőlőtermesztési adottságait. Ez az illatos, gyümölcsös, kedves borocska a Kunsági borvidéken talált igazán otthonra. A fajta említett szépségeit az alföldi termelők a lehető legnagyobb odafigyeléssel igyekeznek előcsalogatni. Pedig ez nem is olyan könnyű feladat!" Idéztem innen.

Rajongóknak kötelező.

Ki mondja, hogy hét közben nem lehet kerti-sütögeni a barátainkkal?

2007-07-28T10:54:00.000+02:00

Csak el kell kezdeni, összeszedni a főszereplőket, megállni egy pillanatra közben, gyönyörködve várakozni, majd amikor már mindent elborít a sült-illat és emelkedett a hangulat, akkor jó étvágyat és sok nevetést!

Íme, hát így kell ezt kezdeni:
Az első, kicsit szerény főszereplőnk:
Második főszereplő:
A harmadik főszereplő, a vagány:
Mellékszálak a történetben, avagy a szemnek is ennie kell (a képek feltöltése is komoly erőpróba, összefut a képzelt íz a számban. M.H.)

Tálalva!
A desszert nem maradhat el:

2007-07-26T07:01:00.000+02:00

A szemétleves fogalmáért az öreg arácsi parasztasszonynak tartozom hálával. Ő volt az, aki kosarával a kertbe ment, összeszedte, amit talált, és amikor azt kérdeztem, ugyan mi lesz belőle, azt mondta: a kert egész szemétjét belerakom. Azt a zamatot, amit az ételnek ő adni tudott, sohasem értem el. Pedig nyugodtan mondhatom, hogy évekig próbálkoztam vele. Nem a zöldség sokaságán és minőségén múlott. Az ő levese, ha valamihez hasonlítani kellene, olyan volt, mint a bor. Már illatától is kóválygott a fejem. De megvolt benne az a nyájas szelídség, aminek a jól elkészített zöldséglevest mindig jellemeznie kell. Színe rózsaszín arany, a vetemény sem nem puha, sem nem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik.

/Hamvas Béla/

Kemencés pizzák és focacciák

2007-07-09T10:42:00.000+02:00

De a hétvége minimum két napból áll!

Kemencébe bevetés előtt:

A kemence felfűtve!
kemencébe bevetés előtt:
kemencébe bevetve:
percek múltával kész is, íme a tabló:
hogy mindenkinek jusson:
és az asztalon:

Hétvégi sütögetés - képregényben

2007-07-08T12:41:00.000+02:00

Hagymaalapra építve:
Füstöltkolbász jön:
Sok-sok paprika:

Cukkini a következő hozzávaló:
Paradicsom és gomba kell még bele:
Készen is van:
A tűz melletti ácsorgás után jót tesz egy kis hideg gyümölcsleves:
Virslik pirulás előtt:
Lecsó-virsli-kuszkusz a tányéron:
Puding erdei szamócával:

Igaza van Podmaniczky Szilárdnak

2007-07-07T21:26:00.001+02:00

„Picsányi lábaskában az ízek aránya észrevétlenül borulhat, ráadásul nem tudunk mindent belerakni, amit szeretnénk, a kompromisszumnak pedig mindig az a vége, hogy senki nem jár jól.”

Így kell paellát készíteni:

Cserna-Szabó András

2007-07-06T05:49:00.000+02:00

A konyharuha dicséneke

- Requiem, melyet a szerző hű famulusának hűlő hullája felett celebrál -

Amikor barátomnak szerény konyhánkban teavizet melegítettem (rumos butykossal érkezett az istenadta), s a forró edényt a tűzről leemelni kívánván a konyharuhát újfent nem találtam a helyén – nos, ekkor jutott eszembe: meg kéne már írni a rongy dicsénekét.

Nem is egyet – helyeselt vadul bólogatva barátom, teljes mértékben átérezve az ügy kiemelt fontosságát, hiába, ő is jeles htb., akárcsak jómagam -, de ötöt kéne írni egyszerre!

Mert, mind mondottam, a konyharuha nem volt a helyén. Mert az soha nincs ott, ahol az ember hagyja. Pontosabban, ahová rejti, dugja, suvasztja. A nő – az a bizonyos másik emberi lény, aki az emberrel egy háztartásban tartózkodik – mindig rálel valahogy, megtalálja, eltünteti. Általában szennyeskosárban landol e nemes rongy, de van úgy, hogy egyenest a kályhában vagy a szemetesben találja magát.

Mert a nő gyűlöli a konyharongyot!

Jobban, mint az örökrangadókat, jobban, mint a sárgarépapucolást, jobban, mint a háborús filmeket, jobban, mint a zoknimosást, sőt, még a férfiaknál is jobban utálja.

E gyűlöletnek a ember pontos okát nem ismeri.

Csak sejtései lehetnek, éppen úgy, mint a fehérnép többi rejtélyes érzelmeiről.

Mi is csupán vaksötétben tapogatózunk, mikor a női lélekben indokokat keresünk.

Talán azért nem kedveli az asszonyi állat e ruhaneműt, mert az a férfi hű barátja, bizalmasa, legkedvesebb kollégája, társa a magányban? Igen, talán féltékenység rejlik a heves idegenkedés mögött. Vagy talán nem is féltékenység, inkább irigység?

Ám az is könnyen meglehet, hogy a nőt a tisztátalanság intézménye taszítja. Hogy ez a ruha – ellentétben azokkal, melyek az ő habtestét borítják – igenis mocskos. Ez a rendes állapota: a pecsétesség, a nedvesség, a zsírosság, a gyűröttség. Mert a férfi jön-megy a konyhában, nyakában az elmaradhatatlan ronggyal, s hol a lecsöppent perkeltszaftra csap le, hol egy forró fazékfület ragad meg vele, legyet gyilkol, mely főztjére tör, vizes tányért töröl szárazra, gyereket neveli, magyarul: dolgozik vele. Jobban szólva: él vele. Vele él.

És az élet bizony kosszal jár, mocsokkal, bűnnel, pecséttel. S ez a konyharongyon – ne tagadjuk – látszik is. Jaj, milyen elesett tud lenni a nap végére! Akár egy sárban, csalánban meghempergőzött, jégesővel megvert, kóbor eb. De mi, emberek ilyenkor szeretjük a legjobban. Mert látszik rajta az élet, látszik a munka. Úgy nézünk reá ilyenkor, ahogy a piktor tekint a nagy mű elkészülte után meggyötört, törött ecsetjére.

A történet folytatása minden háziember számára ismerős. Mikor befejezzük a konyhai munkát (oh, édes, mámorító, alkotó magány!), s tehetségünk teljes tudatában pihenni térünk, a nő a konyhába somfordál. Mert valamiért ő is úgy érzi, hogy a konyha neki is jár, az övé, az ő birodalma. Szóval a nő a hűlt helyünkbe settenkedik, és kutatni kezd. Nyomoz. Kémkedik. Szimatol. Vizslat. Szaglász. Keres. És az ember hiába dugja a kisrádió mögé, a mikrohullámú sütő alá, a római tál dobozába, hiába gyömöszöli a kenyérpirítóba, a mákdarálóba, a sótartóba, hiába álcázza terítőnek, falvédőnek, nemzeti lobogónak, hiába rejti a krumpli alá, a bepácolt húsok közé, a mélyhűtőládába – a nő megleli a konyharihát.

Rábukkan, és rögvest megsemmisíti.

Ösztöneitől vezérelve likvidálja.

Nincs benne szánalom.

Istennél a kegyelem.

Ezzel a férfit tulajdonképpen félemberré teszi. Megalázza és megnyomorítja. Mert az ember a konyhában rongy nélkül félkarú óriás.

Ám lehet, hogy éppen ez a nő célja? Hogy a magabiztos, öntudatos és határozott embert kicsivé, tétovává, szerencsétlenné züllessze?

Igen, bármennyire is szeretnék, nem zárhatjuk ki a rongyutálat lehetséges okai közül a bosszúvágyat. Hogy a nő a konyharuhán keresztül bosszulja meg az emberen az összes vélt és valós sérelmét. Szegény rongyunk ebben az esetben nem más tehát, mint ártatlan áldozat. Igaztalanul kiontott vér. Azért kell elhullania, amiről nem is tehet. Mert vajon komoly ember, aki azt állítja, hogy a konyharuha felelős gazdája flegma házastársi hangneméért, reggelbe nyúló italozásaiért, tetemes kártyaadósságaiért, permanens hűtlenségéért, semmirekellőségéért, aljasságáért és egyéb főbenjáró bűneiért?

S ha így áll a helyzet, a konyharuha dicsénekéből kénytelenek vagyunk a végére requiemet fabrikálni.

Kérek most tehát minden, magában kellő becsületet és tisztességet érző férfit, hogy az Ismeretlen Magyar Konyharuha (képzeletbeli) Sírja előtt egyperces néma csenddel adózzon. Mert az ember legjobb barátja nem a kuty, hanem a rongy. A konyharuha a háziember famulusa, Sancho Panzája, jobbkeze, Eckermannja, pici mindene.

S a gyilkosra nézve üzenjük: megbocsátunk, de nem felejtünk.

Darvasi László

2007-06-24T20:55:00.000+02:00

A rántotta

Mert az nem úgy van, hogy az ember azt mondja, kedves polgártársak, ma eszem egy rántottát. Hogy reggelire vajas kenyér, vagy angyalhúsos szendvics van, hogy kávét, puttóvért vagy máris ördöghúgyot iszunk, vagy ilyen mennymagocskák, pokolcsírák, irgalomkásák és purgatóriumpelyhek tartózkodnak az asztalon avégett, hogy már a hajnali szürkületben hősi halált haljanak a mi rettenetes szájunkban, nos, az mind rendben van. Hanem ám néha, porcukros téli reggeleken vagy zsírforró júliusi hajnalokon, egészen váratlanul, mint valami nem várt forradalom, nem várt szerelem, ránk tör egy érzés, és az érzés mögött filmet vetítenek, és a vásznon sárga hullámokat látunk, illetve egy darabka meleg, fehér kenyeret is még. Vagyis eszünkbe jut, mit jut?!, valósággal arcul csap bennünket a felismerés, hogy ezen a szent reggelen rántottát fogunk reggelizni! Ilyenkor kiemelkedünk a hétköznapok sivatagából, ilyenkor kreatív feltalálók, sikeres üzletemberek, ünnepelt művészek vagyunk. Miért. Azért mert a rántotta már nem hideg étel, de még nem is főétek, holott már sült. Sütve van. Némely túlélőművészek hideg pörkölttel, pacallal, töltött káposztával kezdik a napot. Róluk majd máskor. Persze a rántotta kapcsán meg kell említeni a tükörtojást is, csakhogy a tükörtojás megalkotásában több az evidencia. Mármost egy szalámis, vajas zsömlétől az ember nem vár túl sokat. Nem várja azt, hogy jobb legyen az élet, több kegyelem, nagyobb ég, kisebb ördögök. Egy májkrémes kiflitől nem nő bennünk meg a boldogság, sem pedig a remény. Egy lekváros fánk nem ad több hitet, sem munkakedvet. Megvolt, gyerünk, csináld ma is, amígó, csináld tovább, és. És nincs és. Azonban a rántotta!

A rántotta már vállalkozás, nagyobb és bátrabb befektetés. A rántotta sárga hullámaiban a koleszterin bomba gyújtózsinórja a remény aranyfonalából van szőve. A rántotta barnára sült alfele biztonságot ad, ha sáros a lábad, akkor fürödhet fényben az arcod. A rántotta vallásos étel. Hisz Istenben, sőt mindenféle istenekben hisz, hiszi, hogy meghódítható az óceán, a világűr, és a három éve magányos, kissé mogorva, de még mindig izgalmasra ondolált szomszédasszony. A rántotta okos, intelligens, őrangyali természettel megáldott étel. Mert amikor egy rántottás reggel után föllépsz az élet küzdőterére és tennéd a dolgod, ahogy szoktad, és éppen hazudnál, füllentenél, amikor először csapnál be valakit, először lennél részrehajló, igazságtalan, megátalkodottan konok, szóval, amikor először tennél valami helytelent, nos akkor, minden különösebb értesítés nélkül iszonyatosan rosszul leszel. Émelygés, reszkető kezek, hányinger! És aztán a hiábavaló fogadkozás, hogy rántottát soha, de soha nem eszel többé.

Lelőhely: Délmagyarország

Vasárnap reggeli gombászkodást követő sütögetés

2007-06-24T20:43:00.000+02:00

A Zsákmány:
Szalonnás kezdet:
folytatás hagymával...
majd jött a paprika...
Itt a főszereplő!

tűz, tojás, fedő...
Végső ízesítés és a kevergetés hozza formába...
Kellemes boldog jó étvágyat!

Hamvas Béla

2007-06-24T20:40:00.001+02:00

A rántottleves

Ha az ember természeti lény lenne, az abszolút táplálék nem lehetne más, mint a gyümölcs. De tudjuk, hogy származásunk szerint nagyobbik felében a természeten túlról valók vagyunk, és igazi humánus ételeinket magunknak kell megcsinálni. Az ételek rafinált volta lépést tart életünk bonyolultságával, és bizonyosnak látszik, hogy életünkben sok szövevény első oka valamely szövevényes étel. Ezen az alapon nyugodtan lehetne szendvics, vagy desszert életről beszélni. Az ilyen szendvics és desszert ételeken élő emberek a normalitást teljesen elvesztették. Bizonyos határokon túl ez már nem is élet, csak hisztéria. Ha az ember útközben a normális élet felé az alaptételeket keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. A normális élet az, ami az ételek között a rántottleves. Semmi különös. Szenzáció nélkül. Messze azon túl, hogy valaki szereti, vagy sem. Az ember a nap bármely szakában eheti, reggelire, ebédre, vacsorára, forrón, langyosan, vagy hidegen. Zsíron, vagy olajon pörkölt liszt és víz. A püthagóreusok kétféleképpen ismerték, sósan, esetleg köménymaggal, ahogy mi esszük, vagy a halványan pirított lisztet tejjel föleresztve, mézzel édesítve. A tibeti csámpá is ilyesféle étel, de a lisztet forró teával öntik fel, és néha faggyúdarabokat tesznek bele. A rántottleves mindennemű feszültség nélkül való étel; ami különösen szeretetreméltó benne, hogy szelíd és egyszerű. Magától értetődik, hogy a csecsemő első étele az anyatej után a rántottleves. A rántottleves kristálytiszta éhség-étel, ami körülbelül azt jelenti, hogy nem ínyencség, és nem torkoskodni való, vagyis nem izgalom, hanem az éhes ember számára készült, és kenyérrel a legjobb, ha pedig a kenyeret megpirítják, vagy különösen ha azt apró kockákra vágva forró zsírban kicsit megsütik, gazdag, tömény és laktató, annyira, ha az ember két tányérral megeszik, semmit sem kíván utána, csak egy pohár félédes bort. A normális étel, mint a kenyér, a krumpli, a főzelék, a főtt rizs, a szalonna, megunhatatlan, mert nem akar mást, mint táplálni. A konyha nagy művei, mint a franciasaláta, vagy a birsalmával töltött sült kacsa, esetleg a pástétom, tele van hátsó gondolattal; komplex művek, sok rétegű ételek, nem is tudják magukat egyszerre kimondani. Rántottlevestől gyomrát még senki sem rontotta el. Mindenesetre van asszony, elég ritka, aki annak, hogy mit főz, teljes tudatában van; az ilyen asszony rántottlevesében a földanya íze határozottan felismerhető. Ilyesmit meleg szív nélkül készíteni nem lehet. Legtöbben, ha a leves durva, azzal védekeznek, hogy csak rántottleves. Mintha nem a közhely lenne a legtöbb, mintha az, ami közönséges, nem az értékek felső foka lenne. A rántottleves íze a leginkább rokon a tejes búza ízével. Ha az ember ezt megkóstolta, az élet kedvességéről mindent megtudott.
A bűncselekmények között kétségtelenül a legsúlyosabb az élelmiszer hamisítás. Ebben bizonyos tekintetben együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a hazugság, mindez alattomosan és rejtve; gyűlöletes nyereségvágyból visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell. Akármilyen rettenetes, de úgy van, ahogy dosztojevszkij mondja: rugdaljatok, püföljetek, alázzatok meg, köpdössetek le, csak adjatok enni, enni. Az ételhazugságnál csak egy még súlyosabb van, a hamis prófétaság, amely az embert hazug gondolatokkal mérgezi meg. A nemes és a valódi kenyeret már csaknem elvesztettük. Alig van ennél nagyobb hiány, s ezért ennél mélyebb fájdalom. A rántottleves olyan egyszerű és szerény, hogy azt hamisítani még senkinek sem jutott eszébe. Talán azért is, mert olyan olcsó, és nem érdemes. Helyzetünk mindenesetre nem reménytelen; még van Bach-zenénk és Palazzo Pittink, van Velázquezünk és Hölderlinünk, a normalitás még nem tűnt el teljesen, amíg van rántottlevesünk, krumplink és főtt rizsünk.

2007-06-17T11:07:00.000+02:00

Esterházy Péter: A világ - egy amúgy sötét téli estén

Hibáink, mondja a költő, rendesen azonosak erényeinkkel. A containerben is az a jó, ami a rémületes: hogy kiszámítható, hogy pontosan lehet tudni, micsoda. Három (amelyből kettő azonos) pozitív számmal definiálható, 2,44x2,44x6,11. Karácsonytájt (a tavalyi karácsony is tájt) írom e sorokat, mindenről az evés jut eszembe. A containernek a McDonald's felel meg. Olyan országban nőttem fel, ahol nem működik semmi (olykor még a nem működés sem működik, ez pl. az NDK-ban nem így volt, ott ha valami nem működött, az precízen nem működött, arra lehetett számítani, mérget lehetett rá venni), szóval talán hálásabbnak kellene mutatkoznom, a McDonald's maga a tiszta működés, mégis úgy szeretném ezt az árnyékvilágot elhagyni, hogy egyetlenegyszer sem ettem lett légyen ott. Ez az élettervem, és ez a kurucos haspók-non-coronat legyen az én hozzájárulásom az európai kultúrához.

Valakinek főzni, tudjuk, nagy dolog, az emberiség alapmítoszai közé tartozik. Hosszan lehetne erről beszélni, a grandiózus nagymamák szigorú kényeztetéseiről, anyákról, szerelmekről, férfiakról, nőkről, arról, ahogy szenvedélyesen körbefőzzük egymást.

Ám nemcsak valakinek főzni komoly ügy, hanem valakinek enni is az. E sorok írója az első irányba elszenvedett kis, tárgyszerű kudarcok után e másodikban igyekszik, álszerényen szólva, jelentőset alkotni. Valóban hálás evő vagyok, rám mindig (?) lehet számítani, becsületes józan (ezt nem a borfogyasztásra értem) vacsoravendégnek számíthatom magam, aki ebédre is használható, sőt villásreggelire is. Nincsenek előítéleteim, a pacaltól a homárig ér a fesztávom, mindenevő vagyok. Kevéssel is beérem, csak legyen tökéletes.

Valakinek enni: de ha őszintén magamba nézek, és asztal közelében ezt könnyen és természetesen meg tudom tenni, akkor azt kell mondjam, hogy én nem személyre szabottan eszem, nem anyám emlékének vagy a szerelmemnek vagy hű barátaimnak, hanem... hanem mindenkinek, mintegy az emberiségnek. Minden egyes jóízűen lenyelt falat vagy korty úgymond humanista tisztelgés, na ja, mondjuk a teremtés előtt.

Mindaz amit elmondtam a civil konyhákra is igaz, és ugyan ezek társadalmi jelentősége nagyon is fontos, e fontosság azonban még fokozottabban áll az éttermekre.

Étteremben enni az egy újabb szint. Egy jó vendéglős, egy jó szakács az - kolléga. Nem véletlen, hogy Franciaországban több olyan kulturális díj is van, melyet egyként kaphat meg író és szakács. Persze ahhoz nagyon jól kéne tudni - írni. Anyagtisztelet, arányérzék, fantázia, munkaerkölcs, szorgalom - ki tudja, hogy borászról, szakácsról vagy Márairól beszélek-e.

Hogy nagy szavakat használjak, a világ kis dolgokban mutatkozik meg. Amikor barátainkkal egy amúgy sötét téli este végigeszegetjük az étlapot, az azért van rendben, azért szép, nyugodt és gazdag, mert azt mutatja, mintha a világ is rendben volna. A világ, mint látjuk, nem egészen van rendben, de egy ilyen este talán azt is mondja: ne adjuk fel.

Hát azért ez túlzás.

(ÉS 47. évfolyam, 48. szám 2003. november 27.)

Igavonásra felkészülve

2007-06-17T10:41:00.000+02:00

Vékonyra klopfolással indul a karaj, közéjük kell kevés só (egyrészt mert az otthoni szalonna általában rettenetesen sós, másrészt a húsnak azért kell egy kicsi, hogy puhuljon), majd feketebors, csak úgy érzéssel, ízlés szerint. Egy kicsit kell hagyni összeérni, addig elkészül a többi belevaló.
Érdemes a szalonnából olyat választani, amelyiken van hús-rész is, mondjuk fele-fele arányban, kell még egy éles kés és a héjról óvatosan jó vékony szeleteket kell nyesni. Számolni úgy érdemes, hogy a lenti méretből pontosan három fér rá a szelet húsokra.
Közben elkaptam még egy fél fej fokhagymát, szeletekre vágtam és olajon átfuttattam egy kicsit, még az aranysárga szín elérése előttig. Épp csak annyit voltak az olajban a szeletek, hogy az ízük megváltozzon sült fokhagyma ízre. Egy tányérra dobtam hűlni és elosztottam öt kis kupacra az öt szelet húshoz.

Grana Padano típusú sajtot zsákmányoltam nemrég Olaszországból. Szegény már nagyon penészedésnek indult a hűtőben, itt hát az alkalom, hogy eltűnjön a maradék. Jó sajt sütéshez, rendelkezik egyfajta füstös aromával, de az utóíze édes. Jelen helyzetben azt a jó tulajdonságát fogom felhasználni, hogy olajban nem folyik szét. Épp hogy egy kicsit folyóssá válik csak.
(Az első kóstolás után viszont egy újabb előnye derült ki, remekül illik az íze a sült fokhagymás szalonnához.)

Innentől nincs kép, de már kevés van hátra ebédig. A szelet húsra elosztom a kupac sült fokhagymát, jönnek a szalonnaszeletek hosszában, majd a sajtdarabok és határozott mozdulatokkal az összetekerés következik. Végére figyelni, hogy a sajt ne potyogjon ki, ebben segíthet némi hústűvel való döfködés.
A fokhagyma hagyaték-olajában azután szépen pirosra megsülnek a hústekercsek, nálunk most sültkrumpli van mellé, de elgondolkodtam barackbefőttön is, vagy valami hasonló savanykásabb gyümölcsköreten. De ez már tényleg ízlés kérdése. Rizzsel nem ajánlom.

Ajándék egy Kincsgyűjteményből

2007-06-12T21:46:00.000+02:00

Darvasi László alias Szív Ernő

Kenyérhaj

A szent magyar kenyér alapvetően három szentségből áll, a héjból, a puha és fehér belsőből, valamint az árcédulából, mely utóbbi szentség mutat, a legnagyobb történeti változékonyságot. Mert minden évben más és más szám van ráimádkozva, szent szám volt például a három-hatvan, azóta meg, ugye, már száz fölött vagyunk. Az árcédulát gyakran akkor vesszük észre, amikor az már rátapadt a mandulánkra vagy a nyelőcsövünk falára. Az emberi létezés érdekfeszítő pillanatai ezek. Vajon életben maradunk? Kapunk még egyszer levegőt? Vajon görcsös öklendezésünket fölfüggeszti özv. Tonna Lajosné okleveles jótündér néhány, a hátunkon elhelyezett életmentő lapátcsapása? Ó, a modern világ mélyen lenézi a kenyeret. Mindenféle anorexiás kiflicskék, divatzsömlék, szoláriumpogácsák tülekednek az újonnan megnyílt pékségek kirakataiban. Viszont van egy figyelemre méltó jelenség, amely még a nem modern világban, mondjuk, húsz éve, harminc éve is tapasztalható volt. Mindannyian tudjuk jól, a meleg kenyér a létezés egyik csodája. Megkapod a péknél, fehér kötényes, piros arcú anyóka adja, szőke pihék az orra alatt, olyan gyönyörű hónaljakkal, hogy, na szóval megkapod tőle, és míg hazafelé zavarnak az utcasakálok, te szórakozottan szakítgatsz a még mindig anyaölmeleg, édes kenyéranyagból. De nem erről akartam szólni. Hanem arról a különös, számomra föl nem fogható cselekedetről, hogy bizonyos háztarásokban, úgy fényűző panellakásokban, mint szerény kastélyodukban, a megszegett kenyeret egyszerűen elválasztják a héjától. Elválasztják, külön tányérkába deportálják, mint az értéktelen csontot, majd pedig az ebéd végeztével vízzel puhítják, és a filozófia szakos tyúkudvarnak adományozzák. Borzalom. Nem akarok dicsekedni, de én magam eddigi életem folyamán több ilyen tányér kenyérhéjat mentettem meg. Ugyanis szerintem a kenyérhéj ízletesebb, minta bél. Aki szokott például vacsorakatonákat készíteni, az jól tudja ezt. Kenyérhéj, rá sajtkrém, aztán egy kis szalámi, császár, téli vagy erdélyi, és a végén egy könnycsepp, nagy dolgok ezek. Sokan azt mondják, hogy a kenyérhéj nem tiszta. Összefogdossa a pék, a pékné meg a pékné szeretője. Ugyan, kérem! Mert mi a tiszta? Az angyal tiszta? Az ég? A gyerek? Én például a kenyérhéjtól tanultam meg egy deres decemberi estén, hogy nem tisztának, fehérnek, ragyogónak ésatöbbinek kell lenni, hanem egyszerűen csak jónak.

*

Ez itt a reklám helye

2007-05-28T21:39:00.001+02:00

Egy Tolsztoj kertje, egy igazi Rákóczi túrós és egy Hantás Janka az Auguszt Pavilon nevű cukrászati műintézményből. Erre mondják, hogy békebeli. Neten is csábító :-)

2007-05-20T21:47:00.000+02:00

Ricette tradizionali regionali italiane

http://www.sottocoperta.net/cucina/italia.htm

Julio Cortázar

2007-05-12T19:43:00.000+02:00

Egyesülés a vörös körrel

Borgesnek *

Azt hiszem, Jacobo, ön aznap este nagyon fázott, s a Wiesbadentől kezdve zuhogó eső is hozzájárulhatott, hogy hirtelen elhatározással benyisson a Zagrebba. De a végső ok talán az éhsége volt, hiszen egész nap dolgozott, s épp ideje lett volna már, hogy megvacsorázzék valami csendes, nyugodt helyen, s ha a Zagrebnak akadtak is hiányosságai, e két jó tulajdonsággal kétségkívül rendelkezett; ön úgy döntött, hogy ott vacsorázik. Asztal mindenesetre fölösen volt a félhomályos, többé-kevésbé balkáni stílusú étteremben, s ön jóleső érzéssel akasztotta fel esőköpenyét a vén fogasra, s választotta ki azt a sarkot, melyben egy zöld gyertya ingatta puhán a régimódi evőeszközök meg egy nagyon hosszú, talpas pohár árnyékát az asztalon; a pohárra úgy menekült a fény, mint madár a fészkére.
Először valami zavarral vegyes megkönnyebbülést érzett, mint mindig, ha betévedt egy üres étterembe; külalakjából ítélve a hely egyébként nem lehetett rossz, de hogy vacsoraidőben egy vendég se legyen, az már elgondolkodtató volt. Külföldön, idegen városban ezek az eszmefuttatások nem tartanak sokáig, hisz honnan is tudná az ember, mikor szoktak enni a helybeliek, ilyenkor csak a meleg számít és a meglepetéseket vagy újrafelfedezéseket tartogató étlap, no meg az az alacsony, nagy szemű és fekete hajú nő, aki könnyed, várakozó mosolyával mintha a semmiből csöppent volna oda, oly hirtelen rajzolódott ki a fehér abrosz mellett. Ön épp arra gondolt, hogy a város szokásai szerint biztosan késő van már, de nem maradt rá ideje, hogy kíváncsi utazó-pillantással körülnézzen, mert egy kicsi és halvány kéz szalvétát tett ön elé, s mintegy mellékesen, megigazította a sótartót. Amint az várható volt, ön nyársonsültet rendelt hagymával és pirospaprikával, hozzá pedig valami nehéz és illatos bort, mely cseppet se emlékeztetett a nyugati borokra; ahogyan én valamikor, ön is szeretett megszökni a szállodai ételek elől, amelyeket a vendégeknek a túlzottan tipikustól vagy egzotikustól való félelmére számítva egyszerűen ízetlenre főznek; fekete kenyeret is kért, s a nő rögtön hozta is, noha talán nem illett a nyársonsülthöz. És mikor már rágyújtott az első cigarettára, csak akkor vette figyelmesebben szemügyre a balkáni jellegű éttermet, ahol menedéket talált az eső és a meglehetősen érdektelen német város elől. A csenddel, az emberek hiányával és a gyertyák gyér fényével már szinte meg is barátkozott, hiszen legalább eltávolították minden egyébtől, s kellemesen magára hagyták a cigarettájával és a fáradtságával.
A kezet, amely kitöltötte a bort a hosszú nyakú pohárba, dús szőrzet nőtte be, s önnek egy riadt másodpercébe került, míg megtörte a képtelen logikai sort, és felfogta, hogy már nem a sápadt nő van az oldalán, hanem helyette egy koromfekete pincér várja szótlanul, pusztán gépies gesztussal, hogy megkóstolja a bort. Nemigen történik meg, hogy valaki rossznak találja az italt, így a pincér telitöltötte a poharat, mintha a mozdulat megszakítása csak a szertartás minimális része lett volna. Ezalatt egy másik, az előbbihez különös módon (bizonyára csak a népviselet s az ugyanolyan fekete barkó miatt) hasonlító pincér letette az asztalra az ételt, s egy gyors mozdulattal kihúzta a nyársat a még füstölgő hússzeletekből. Az elengedhetetlenül szükséges néhány szót németül váltották, ami a vendéget és kiszolgálóit tekintve érthető is volt, azután ismét a nyugalom vette körül önt az étterem és a fáradtság félhomályában, a kinti esőkopogást azonban most mintha erősebben hallotta volna. De a zaj hirtelen abbamaradt, és amikor ön éppencsak elfordult, megértette, hogy a bejárati ajtó nyílott meg az imént, s újabb vendég lépett be, egy nő, aki minden bizonnyal rövidlátó lehetett, nemcsak a vastag szemüvegéből ítélve, hanem abból a balga magabiztosságból is, mellyel az asztalok közé nyomult, s helyet foglalt az étterem másik végében. Azt a sarkot is csak gyéren világította be egy-két gyertya, s a légáramlattól megremegő fényük elvegyítette a nő elmosódó alakját a bútorokkal, a falakkal és a súlyos, vörös függönnyel ott hátul, ahol az étterem mintha egy homályba vesző lakásban folytatódott volna.
Evés közben némiképp mulattatta, ahogy az angol turista hölgy (nem lehetett más, abban az esőköpenyben s az alóla kivillanó kénsárga-paradicsomvörös blúzban) a rossz szemével valósággal belebújt az étlapba, amelynek tartalma bizonyára még így is tökéletesen érthetetlen maradt számára, s azt is szórakoztatónak találta, hogy a nagy szemű nő ezalatt mindvégig a terem harmadik szögletében maradt, a tükrökkel meg száraz virágfüzérekkel díszített pultnál, mintegy azt várva, hátha az angol hölgy végez a semmitnem-értéssel, s akkor odamehet hozzá. A pincérek a pult mögött álltak, a nőtől kétfelől, s karjukat a mellükön keresztbe fonva szintén vártak, s annyira hasonlítottak egymásra, hogy a kopott tükrön megjelenő hátuk látványában már volt valami torz, olyan bonyolult és megtévesztő volt ez a megnégyszereződés. Mindannyian az angol hölgyet nézték tehát, aki azonban még mindig az étlapba mélyedt, mintha észre sem vette volna az idő múlását. Folytatódott hát a várakozás, ön újra rágyújtott, mire a főnöknő nagy kegyesen odajött az asztalához, és megkérdezte, kér-e valami levest, vagy esetleg juhsajtot; talán görögösen, tudakolta, udvarias fejrázásaira; a sajtok nagyon finomak, de ha nem, akkor valami különleges édességet talán. Ön csak kávét kért, törökösen, mivel a kiadós ételtől egész elálmosodott. A nő bizonytalankodni látszott, ezzel mintegy megadva önnek a lehetőséget, hogy megváltoztassa a véleményét, s mégis rászánja magát a sajttálra, s mikor ez nem történt meg, gépiesen elismételte, egy kávé, törökösen, ön pedig megerősítette, igen, egy kávé, törökösen, s akkor a nő mintha egy rövid, gyors sóhajtást hallatott volna, majd intett a pincéreknek, és továbbindult az angol turistanő asztalához.
Amilyen gyorsan kihozták az ételt, olyan sokat kellett várni a kávéra, így jutott rá ideje, hogy elszívjon egy újabb cigarettát, és elszopogassa az üveg bort, s ezalatt továbbra is az angol hölgyön szórakozott, aki többdioptriás tekintetét ide-oda járatta a teremben, de semmit se vett szemügyre igazán. Valami ügyetlenség vagy félénkség volt benne, jó darabig eltartott például, míg elszánta magát, és esetlen mozdulatokkal lehámozta magáról, majd a legközelebbi fogasra akasztotta az esőköpenyét, amely még csillogott az esővíztől. Ez persze azzal járt, hogy mikor ismét leült, vizes lett a hátsó fele, de ez láthatóan cseppet se zavarta: tovább vizsgálgatta óvatosan a helyiséget, majd mikor már nem volt mit néznie, nagy nyugodtan maga elé meredt, az abroszra. A pincérek már ismét elfoglalták a helyüket a pult mögött, a nő a konyhaablaknál várakozott, s mindhárman az angol hölgyet nézték, mintha arra vártak volna, hátha mégis szólítja őket, és kiegészíti vagy megváltoztatja a rendelést, vagy elmegy esetleg; annyira nézték, hogy ön már túlzásnak, de legalábbis indokolatlannak találta a viselkedésüket. Önről már tökéletesen megfeledkeztek, a pincérek újból keresztbe fonták a karjukat, a nagy szemű pedig kissé lehajtotta a fejét, minek következtében puha, hosszú haja a szemébe hullott, s mégis talán ő volt az, aki még fürkészőbben nézte a turistanőt, s maga ezt kellemetlennek, sőt udvariatlannak érezte, még akkor is, ha a rövidlátó vakondka nem is vett észre semmit az egészből. Annál is kevésbé, mert épp a táskájában kotorászott, s elő is vett belőle valamit, de hogy mit, azt nem lehetett látni a homályban, ön csak akkor tudta azonosítani, mikor megcsörrent a vakondka markában. Az egyik pincér kivitte neki az ételt (alighanem pörkölt volt), majd nyomban visszatért az őrhelyére; a felszolgálóknak ez a mániája, hogy dolguk végeztével rögvest keresztbe fonják a karjukat, akár mulatságos is lehetett volna, de mégsem volt az, amint abban sem volt semmi szórakoztató, hogy a főnöknő, a pult legtávolabbi végéből csakis önre figyelt, nézte, hogyan issza a kávét, melyet a kiváló minőség megkívánta késéssel végre kihozott. S mintha a figyelem célpontja egy csapásra megváltozott volna: már a két pincér is önt nézte, s még nem is végzett a kávéivással, máris jött a nő, hogy megkérdezze, kér-e még egyet, mire ön azt felelte, szinte zavartan, hogy igen, kér, mert bár semmiség volt ez az egész, mégis homályosnak talált benne valamit, amit szeretett volna jobban megérteni. Miért lett például hirtelen annyira sürgős a pincérnek, hogy az angol nő végezzen a vacsorájával, és elmenjen? Még a tányérját is elvették előle, pedig még rajta volt az utolsó falat, aztán a nyitott étlapot szinte odanyomták az arcához, s míg az egyik elvitte a terítéket, a másik ott maradt mellette, mintegy sürgetve, hogy válasszon már.
Ön, amint az gyakran előfordult, nehezen tudta volna megmondani, pontosan mikor támadt az az érzése, hogy már érti az egészet; a sakkban és a szerelemben vannak ilyen pillanatok, mikor hirtelen felszakad a köd, és értelmet nyernek a húzások, a tettek, amelyek pedig egy pillanattal előbb még felfoghatatlanok lettek volna. S bár még most sem tudta pontosan meghatározni, megszimatolni a veszélyt, s eldöntötte magában, hogy legyen akármennyire lemaradva a vacsorával az angol nő, ön addig fog ott cigarettázni és inni, míg csak a védtelen vaksi rá nem szánja magát, hogy belebújjon a műanyag burkába, s újra kimenjen az utcára. Mivel ön mindig is kedvelte a sportot és a képtelen helyzeteket, kedvét lelte benne, hogy ilyennek fogja fel ezt is, amely pedig, legalábbis a gyomra szempontjából cseppet sem volt tréfadolog; intett a pincéreknek, és kért még egy kávét meg egy barackpálinkát, aminél stílusosabbat nem is választhatott volna ezen az idegen helyen. Három cigarettája maradt csak, de úgy számította, elég lesz, míg a turistanő kiválaszt és elfogyaszt valamilyen balkáni édességet: kávét nem fog inni, ez nyilvánvaló, csak rá kell nézni a szemüvegére meg a blúzára; teát még úgy sem, hiszen vannak dolgok, amiket csak a hazájában kedvel az ember. Kis szerencsével a nő negyed óra múlva biztosan fizet, és elmegy.
Kihozták a kávéját, de a barackot nem, a főnöknő elővillantotta nagy szemét a hajsátra alól, hogy illendő arckifejezést öltsön a késedelemhez; kifogyott az üveg, az újabbat már keresik a pincében, az úr legyen olyan kedves és várjon még néhány percet. A nő világosan tagolta a hibásan ejtett szavakat, de ön észrevette, hogy közben a másik asztalt figyeli, ahol az egyik pincér éppen átadta a számlát egy gépies mozdulattal: tökéletesen udvariatlanul, már-már tekintélyt ébresztően magasodott az angol nő fölé, nyújtott karral, merev felsőtesttel. A vaksi, mintegy tudatára ébredve a helyzetnek, ismét kotorászni kezdett a táskájában - minden, amit csinált, maga volt az ügyetlenség -, először a fésűje akadt a kezébe biztosan, aztán a tükre, de végül a pénzt is megtalálhatta, mert a pincér hirtelen otthagyta az asztalt, s pontosan abban a pillanatban, mikor a nagy szemű odaért az önéhez a pohár barackkal. Hogy miért kérte tőle mindjárt a számlát is, nem tudta volna megmondani, hiszen már biztos volt benne, az angol nő elmegy, mielőtt még ön fizethetne, s akkor már nyugodtan át is engedhetné magát a barack élvezetének, és zavartalanul elszívhatná az utolsó cigarettáját. Az ok talán az érkezésekor oly kellemes, most viszont annál kellemetlenebb lehetőség volt, hogy magára marad a teremben, talán a pincérek kettőződő képe a tükörben, a pult mögött, vagy talán a nő, aki úgy bizonytalanodott el a kérésére, mintha ez a sürgetés valami arcátlanság lett volna, majd egyszerűen hátat fordított önnek, és visszament a pulthoz, hogy még egyszer, utoljára, kiegészüljön a várakozó trió. Végtére is nyomasztó dolog lehetett a kiszolgálás egy ilyen üres étteremben, távol a fénytől s a friss levegőtől; ezeknek az embereknek bizonyára elegük is volt már belőle; a sápadtságukkal és a gépies mozgásukkal válaszolhattak egyedül az oly sok, véget nem érő éjszakára. Az angol turistanő már az esőköpenyével szerencsétlenkedett, majd visszament az asztalához, mint akinek hirtelen eszébe jutott, hogy ott felejtett valamit, még a szék alá is benézett, s akkor ön lassan felemelkedett, mert úgy érezte, képtelen tovább ottmaradni, akár egy percet is, és már félúton volt, mikor szemben találta magát az egyik pincérrel, aki nyújtotta a kis ezüst tálcát, amelyre, a számlát meg se nézve, ön letett egy bankjegyet. A hirtelen szélroham egybeesett a pincér mozdulatával, amint a vörös zakójának zsebébe nyúlt a visszajáró pénzért, de ön nem várt tovább, mert tudta, hogy a vakondka már az ajtóban van, lefegyverzően búcsút intett a pincérnek és a pult mellől még mindig mereven bámuló másik kettőnek, majd jól irányzott mozdulattal menet közben leakasztotta az esőköpenyét, és kilépett az utcára. Csak odakint lélegzett fel, mintha egészen addig, s az ön számára is észrevétlenül, visszatartotta volna a levegőt; csak ott kezdett igazán félni s egyszersmind megkönnyebbülni.
Az angol nő néhány lépésnyire jutott csak, lassan sétált a szállodája felé, s ön a nyomába eredt, valami homályos féltéssel: hátha egyszer csak eszébe jut, hogy még valamit ott felejtett, s még képes visszamenni. Már nem arról volt szó, hogy meg kell értenie valamit; sűrű köd, valami értelem nélküli bizonyosság töltötte be az agyát: megmentette a nőt, de még biztosítania kell, hogy ne térjen vissza, el kell érnie, hogy ez a nedves burokba bújt vakondka teljes, boldog öntudatlanságban érkezzék meg szállója oltalmába, a szobájába, ahol senki se néz majd rá úgy, ahogy azok nézték ott az előbb.
Amikor befordult a sarkon, noha semmi oka sem volt rá, hogy siessen, feltette magának a kérdést: vajon nem volna-e jobb, ha közelről követné a nőt, mert amilyen vaksi és ügyetlen, a végén még megkerüli a háztömböt. Meggyorsította hát a lépteit, hogy mielőbb a következő sarokra érjen, de ott nem volt más, csak egy szűk, rosszul világított és üres sikátor. A két magas kőfal egyikén kaput látott, de a kapu olyan messze volt, hogy odáig az angol nő nem érhetett el; a két járda között csak egy béka ugrált, mintha feldühítette volna az eső.
Őrült indulat fogta el egy pillanatra: hová tűnhetett az az ostoba... Aztán nekidőlt a falnak, és várt, de mintegy önmagára, valamire, aminek meg kellett nyílnia, működésbe kellett lépnie valahol a lénye legmélyén, hogy ez az egész értelmet nyerjen. A béka találhatott egy rést a fal tövében, mert szintén várt, talán egy bogárra, mely a résben fészkelt, talán arra, majd csak bebocsátják egy kertbe. Sosem tudta meg, mennyi időt töltött el ott, s azt sem, hogy miért ment vissza az étteremhez. Az ablakok már sötétek voltak, de a keskeny ajtó még mindig nyitva állt, s ön szinte meg sem lepődött, hogy a főnöknőt is ott találja; mintha csak önre várt volna, nem is csodálkozott.
- Gondoltuk, hogy visszajön - mondta. - Látja, semmi oka nem volt rá, hogy annyira siessen.
Kicsit nagyobbra nyitotta a rést az ajtón, és félrehúzódva utat engedett önnek; még könnyű lett volna sarkon fordulni, és otthagyni, de ön mégsem tette meg, mert az a sikátor a magas falaival meg a békával rácáfolt minden elképzelésére, mindenre, amit kicsivel előbb még valami megmagyarázhatatlan kötelezettségnek hitt. Valahogy mindegy volt már, megy-e vagy marad, s noha érezte, hogy egy halványan felszikrázó gondolat kifelé ösztökéli, mégis belépett, mielőtt még eldöntötte volna, hogy belép, mielőtt még kicsikarta volna értelmétől a döntést azon a síkon, melyen semmit sem sikerült elhatároznia aznap este; s már hallotta is a háta mögött az ajtócsapódást s a tolózár csattanását. A két pincér ott állt egészen közel, s a teremben már csak néhány gyertya égett.
- Jöjjön - hallatszott a nő hangja az egyik sarokból -, már elő van készítve minden.
A saját hangját meg mintha távolról, a pult fölött levő tükör mögül hallotta volna.
- Nem értem - nyögte -, ott volt előttem, aztán egyszerre...
Az egyik pincér felnevetett, röviden, szárazon.
- Ő már csak ilyen - mondta a nő, és közelebb jött, most szemtől szemben álltak. - Mindent megtett, amit csak tudott, hogy megakadályozza. Mindig megpróbálja szegény. De gyengék, már csak néhány apróságra futja az erejükből, s azt is rosszul csinálják, egészen mások, mint amilyennek az emberek képzelik őket.
Érezte, amint a két pincér szorosan közrefogta: a zakójuk hozzásurlódott az esőköpenyéhez.
- Már szinte sajnáljuk - folytatta a nő -, ez már a második eset, hogy idejön, de mindig el kell mennie, mert semmi sem sikerül neki. Sohasem sikerült neki semmi, csak rá kell nézni.
- De ő...
- Jenny - mondta a nő -. Ezt az egyet sikerült megtudnunk róla, mikor megismertük, annyit tudott csak mondani, Jenny, ha ugyan nem valaki mást hívott, mert utána már csak a kiabálása hallatszott; nem értem; miért kiabálnak annyira.
Ön csak nézte őket, pedig tudta, már az is teljesen hiábavaló, és én rettenetesen sajnáltam, Jacobo, honnan is tudtam volna, hogy ön azt gondolja rólam, amit gondolt, honnan tudhattam, hogy meg akar menteni, hiszen én mentem oda azért, én voltam ott azért, hogy önt hagyják elmenni. Túlságosan nagy távolság, túlságosan sok áthidalhatatlan dolog volt köztem és ön között; ugyanazt a játékot játszottuk, csakhogy maga még élt, nekem pedig nem állt módomban, hogy megértessem, miről van szó. De mostantól biztosan más lesz, ha ön is úgy akarja, mostantól fogva már ketten jöhetünk ide a viharos éjszakákon, s talán együtt sikerül majd, vagy ha nem, legalább nem leszünk egyedül a zuhogó esőben, az éjszakában.

* Ez az elbeszélés Jacobo Borges venezuelai festő egyik kiállításának katalógusában látott napvilágot.

(Csuday Csaba fordítása)

2007-05-12T16:48:00.000+02:00

Olaszos irány a fakanálnak

2007-05-06T19:11:00.000+02:00

Először is, ki kell találni, hogy holnap mi legyen az ebéd. Azután be kell cserkészni egy zacskó villámpácot, jelen esetben erősen ajánlott az olasz fűszerkeverékes. Végül elő kell rántani a fagyasztóból négy darab kövér csirkecombot. Ha nincsen otthon egyéb alkatrész, akkor érdemes beszerezni a hozzávalókat is egy környékbeli hipermarkecból. Más előkészületet nem igényel a másnapi ebéd, a pácot el kell készíteni a leírása alapján (1 dl olajba bele a fűszer, keverés, csirkére zuttyantás) és végül a hűtőszekrény türelmét kell venni másnapig. A villámpác amúgy is elég sós, így nem kell a csirkét külön besózni.

Itt jönnek a másnapi hozzávalók:

Nem kell nagyon apróra összevágni a hagymát, paprikát, paradicsomot, jó, ha látszik valami a tányéron. Nálam úgy egy centisek a kockák. Elő egy serpenyővel, bele a csirkét, egy nagy löttyintés olaj az üvegből és mehet is már a tűzre. A csirke, a hagyma és a paprika van először a fedő alatt.

Az a jó, ha van időn a lassú tűzön fonnyasztásra, nagyon puhára megsül a csirke és van ideje összeállni az ízeknek. Úgy egy órát érdemes rászánni, azután le a fedővel és egy kis utó-sütés, szaft-sűrítés következik.
A folyamat vége felé érdemes nekiállni a köretnek. Legelőször a két kis darab fokhagymából kell varázsolni fokhagymás vajat, ez úgy van készen két perc alatt, hogy vaj olvad a serpenyőben és beleteszem a szeletke fokhagymákat, addig rázogatom, míg megpirul, aztán kihalászom a fokhagymát az olajból. Ha nem égett meg a hagyma, belemehet a csirkés serpenyőbe, nem veszik akkor kárba. Az olajat összekeverem két nagy kanál natúr joghurttal és egy nagy kanál főzőtejszínnel, egy rottyantás a forrásig, kész, már csak a tésztát kell megfőzni és lehet összekeverni. Szintén nem kell só, csakis a tészta főzővizébe.

No amikor már veszettül ínycsiklandozó illatok jönnek a fedő alól, akkor érdemes még adni egy lapáttal a bélbolyhoknak. Fűszerezés... olivabogyó most, aztán egy kis majoranna vagy bazsalikom, mindegy, a paradicsom, paprika, hagyma így összefőzve kicsit savanyú ízt ad, ki lehet domborítani az olaszos vénát, mondjuk a tárkony már durva, de még egy szórás bazsalikom és aztán már jó lesz.

Jöhet a tálalás.

Végül egy kis nyár eleji laza ízzel be lehet fejezni az asztali örömöket az alábbiak szerint:

Kellemes emésztést kívánok :-)
Nálunk most már ilyen a hangulat:

Havasi Attila

2007-04-14T20:51:00.000+02:00

A főszakács és a kilenc kukta balladája

Egyszer volt egy főszakácsnak kilenc szorgos
segédje,
úgy gondolták, kakukkfüves nyulat sütnek
ebédre.
Kettő nyúlra ment vadászni, másik kettő
kakukkra,
öten meg a főszakáccsal ott maradtak
magukra.

Volt tehát a főszakácsnak öt serény kis
kuktája,
úgy gondolták, bánatukat belesütik
buktába.
Kettő elment lekvárért (mert megette a
lekvárját,
három meg a főszakáccsal ott maradt, hogy
megvárják.

Várt tehát a főszakács a három fürge
legénnyel,
úgy gondolták, fájdalmukat csillapítják
lepénnyel.
Kettő elment megkérdezni, mi legyen a
lepényben,
egy meg várt a főszakáccsal egyre tompább
reményben.

Így tehát a főszakácsnak egy segédje
maradt csak,
úgy gondolta, örül bármi egyszerű kis
falatnak.
Elment tehát valamilyen egyszerű kis
falatér,
a főszakács azóta meg várja, hogy majd
hazatér.

A főszakács magányában mit tehetett
egyebet,
úgy gondolta, szel magának egy nagy karéj
kenyeret.
Leült vele konyhabéli sámlijára,
ott eszi;
ha nem gondol kilenc volt kis kuktájára,
jól teszi.

1 link

2007-04-07T09:32:00.001+02:00

So What Really Is In A McDonald's Chicken McNugget?

Anikó almatortája

2007-02-25T19:18:00.000+01:00

Kell hozzá:

100g tehéntúró, 4ek olaj (Rama), 3 tojás, 1 csomag vaníliás cukor, 50g méz, 200g búzaliszt, 1 teáskanál sütőpor, 3/4 kg alma, 60g folyékony méz, 1/8 liter tejföl (natúr joghurt) + rumos mazsola v. befőtt

Mit kell csinálni?

1. A túrót elkeverjük az olajjal, egy tojással, a vaníliáscukorral és a mézzel.

Összekeverjük a sütőport és a lisztet, hozzáadjuk az előzőkhöz. Tortaformába rakjuk a tésztát, majd hűvös helyen tartjuk.

2. Az almát meghámozzuk, négybe vágjuk, kiszedjük a csutkát és a magházat. Rövid időre sós vízbe mártjuk, hogy ne barnuljon meg. Hosszúkás szeletekre vágjuk és körberakjuk a tésztán.

3. A tortát a forró sütőbe tesszük és félig megsütjük. Két tojást a mézzel és tejföllel jól felverünk és 25 perc múlva ráöntjük a tortára, majd tovább sütjük. Egészen addig, amíg az öntet aranysárgává és keménnyé nem válik.

A sütőt 200 fokra kell melegíteni.

Recept egy félcédulán

2006-12-23T12:47:00.000+01:00

Olyan húshoz való, ami vékony.
Vajban sült csirkemellhez a bunda:
1 tojás
1.5 dl tej
4-5 ek liszt
10 dkg reszelt füstölt sajt
curry, só, őrölt fehér bors
Masszába bele a csirke (előtte lisztbe), utána kisütni olajban vagy vajban.

Gyors krumplis

2006-11-05T21:10:00.000+01:00

Hívják ezt a fura kis ufót tócsninak, lapcsánkának, cicegének és még vagy húszféleképpen, attól függően, melyik tájegységen van a konyha.
Ez a négy amolyan hetedik kerületi ripsz-ropsz, semmi konkrét recept, csak krumplireszelés, egy tojás zsuppsz bele, néminemű liszt-borítás és kever, kever... aztán még só (elbír többet is az elsőre elképzeltnél, pont ebbe buktam ma bele, hát hol a szerelem?), brutálisra őrölt bors, pirospaprika meg még egy-két fűszer a zacskók aljából. L'art pour l'art, szemre, semmi cicó.
Aztán forró olaj és ott kell mellette szobrozni egy kicsit, jó időben megfordítani, hogy ne nagyon kapja le az edény alja. Meg hogy ne legyen már keményre sült, épp csak egy kis ropogás kell. A puff szélén kócolódó krumpliborz a kedvenc részem amúgy, a hasa puhább lesz, ha nem figyelek, megszívja magát olajjal, na időben kell ehhez kikapni az olajból.
Valami kence nem árt mellé, tejföl a hagyományos, de elmegy még ketchuppal, majonézzel, vagy kimitszeret, juhtúró most éppen az aktuális nálunk.
Majd egyszer luxus-köretként is elkészítem, hús mellé.

Most csak enyhén Bilagit után sóhajtozom, tíz kis puffancs szaladt le, sör meg sehol.. ehh... :-)

Hosszú ihlet-hiány után újra...

2006-10-17T15:39:00.000+02:00

Ez a szagos-színes serpenyőtöltelék nem is lett olyan borzasztó, mint aminek látszik... :-) most csomagoltam el a maradékot holnapi ebédre, a többi viszont némi szájnyalogatás után eltűnt a bendőnkben. Almával együttsült csirkecsíkok, só, bors és fokhagymás metélt, kiegészítő mellé egy kis traminis sajtsaláta.

Még előbb kotyvadt egy kis szilvás csoki, nem lett ugyan bonbonkemény, mert most (sem) találtam el a helyes arányokat, de igazán nem rossz tevékenység kikanalazgatni a formából :-)

És még maradt egy tálca a hűtőben...

Ja igen, Robin Food járt itt :-)) na majd egyszer oda is beírom, hogy ne tűnjön el a digitális nirvánában ez az akció. Aztán holnap rántotthús. Csak hogy ne térjünk el a hagyományoktól. Mert a vasárnap nem vasárnap rántotthús nélkül, nem magyar vasárnap. Részemről brrr... mert a menzán mostanság szinte csak a rántotthús ehető és már rántotthús-kő nő a gyomromban... Na még egyszer leírom a kulcsszót, rántotthús. Most megyek, bilagit, unikum.

Reggel perec :-)

Eredetileg itt írtam, de ahogy megígértem, a helyére került :-) /2006.10.17/

hogyan csigázzuk fel a szomszédokat

2006-06-18T12:42:00.000+02:00

Egy kis 'rosszalkodás' következik. A legigazibb az, ha egy jóféle pesti gangos házban történik meg mindez, ahol is a kíváncsi szomszédok amúgy is szívesen kutakodnak a fedőd alatt.

Most hát vezessük őket az orruknál fogva...

Ha azt szeretnéd, hogy legalább a folyosószomszédok izgatott kíváncsisággal járjanak fel s alá odakint, akkor végy egy fél kiló paradicsomot. (Ha nagyobb a társaság, persze több is lehet, a sütőforma mérete a határ. Vagy a csillagos ég, de szerintem elég lesz egy tálnyi.) Az a legjobb, ha a paradicsomok már eléggé sokat voltak a napon, jól megértek, kifejlődött bennük az a finom kis aroma.

Aztán kell még egy pár pohár fehérbor, mondjuk valami nagyon könnyű, ebben a hőségben nem megy le a tokaji aszú. Legyen inkább egy laza cserszegi fűszeres vagy keményebb fanoknak balatoni olaszrizling. És egy kis szóda.

Be kell még szerezni egy nagy gombóc mozzarellát, kell egy kis darab fokhagyma és pár szelet sonka vagy szalonna. Ezen húsfélékhez most igazán nem kell a light-os változat (pff... bacon light, semmire se jó), mert szükség lesz a tál aljára kiolvadt zsiradékra. Igazán nem kell sok.

Aztán a sütőforma. Mindegy, teflontepsi vagy jénai tál, vagy cserép, mindegy. A fő dolog úgyis az, meddig bírják az idegek :-)

Kezdjük a füstöl sonkával/szalonnával. Vékony szeletben megy a sütő aljára. Ezzel a leégés elleni védelem meg is van, majd aztán paradicsomszeletek következnek. Közéjük lehet tenni minimál kockákra vágott fokhagymát. Ha akad a konyhaszekrényben kis bazsalikom vagy oregánó, mehet a szeletekre az is. Frissen is jó, akkor kicsit több kell. Ízlések pofoznak, az aroma a fontos.

A piros szeletekre jönnek a mozzarella-szeletek, majd megint paradicsom. A tetét még meg lehet szórni száradásnak induló egyéb sajtokkal, ha akad esetleg a frigóban. Más nem kell.

Aztán a sütőbe vele! Lassú tűz, lassú tűz, ajtó-ablak tárva...

Most következik a bor, talpas pohárban kitesszük magunk elé és várakozó álláspontra helyezkedünk. Úgy negyed óra múlva elkezdenek mindenféle gyomorcsiklandozó illatok szállni a sütőből, ekkor kortyolhatunk párat és várjuk a hatást :-)

Kíváncsiskodásra lehet számítani... miez miez? Mi készül itt?

Amikor már nem bírjuk tovább és a paradicsomok is jól megszikkadtak a tetején, esetleg a rászórt reszelt sajt már jól megpirult, kivehetjük a sütőből, aztán tálalni kell és a maradék borral, olivaolajjal megbolondított pirítóssal fel is falhatjuk. Társaságban kitűnő. Sőt, ha marad, bár kétlem, hidegen reggelire is nagyon jól jöhet.

Na megyek is, teszek az ablakba mindenféle paradicsomot... :-)

rántott derelye

2006-06-12T21:57:00.000+02:00

Nagyon egyszerű, venni kell a boltban mirelit derelyét,

mi lekvárosat és túrósat választottunk, aztán kell még forró olaj és a zacskóból kirántva azonnal bele...

Vagy ha nagy kedv van pepecselésre, lehet igazi panírral is. Nálunk volt mind a kettőből :-)

Ja igen, ananászos-meggyes-almás-tejszínes gyümölcslevest ettünk előtte. De azt már nem fotóztam le... teli hassal?? :-)

húsos batyuk

2006-06-10T01:00:00.000+02:00

Ha már úgyis közeleg a hétvége, ha már olyan nagyon régen kotyvasztottam kedvemre a konyhában, ha már úgyis fagyasztó-takarítás projekt esedéket... hát akkor legyen :-)
Húsos-zöldséges batyu sült, most jött ki éppen a sütőből a második adag. Jajj, de kár, hogy a fényképezőgép illatokat nem tud fotózni....

Egy jó fél kiló darált hús volt az alap. Amíg olvadt,elmentem bevásárolni, vettem mellé még egy kis sárga paprikát, egy csomag mozzarella sajtot és egy kicsike konzervet, amelyben szeletelt gomba volt. És egy csomag leveles tésztát. Aztán hazahurcoltam a zsákmányt, megpirítottam a gombát és a kockázott paprikát egy kicsit és összekevertem a darált hússal.

A húst úgy fűszereztem, hogy kerestem valamit a konyhában... fokhagymás-vöröshagymás- bazsalikomos fűszerkeveréket találtam, jócskán szórtam a húsra és a zöldségekre. Aztán összekevertem, és kész is a töltelék.
A mirelit tészta szépen kiolvadt, míg hazazötyögtem a trolival, aztán két részre vágtam, kinyújtottam és az első körben csináltam négy nagy lepedőt, abba - mint egy hotdog - töltöttem bele egy nagy adag húst. A felcsavarás előtt belekerült a töltelék közepébe a felszeletelt mozzarella. Tekerés, tekerés, tojás a tésztára, zsuppsz a sütőbe, húsz perc múlva már mindenhol érezhető volt az illata a lakásban :-)
Gyors vacsora, a két nagy húsos-gombás-tésztás batyu bekebelezése (pohár sör és hab és...) után alig volt indíttatás befejezni a kotyvasztást :-)
A maradék tésztákból kicsi batyunakvalókat nyújtogattam, kis töltelék, tál, és az eredmény itt fent...
Igazán jó reggeli lesz holnapra :-)
(A mosogatásról, a tepsi és a tálak elsikálásáról majd egyszer... az egy horror, ha megszárad.. :-) ja és a sütőt is vissza kell toloncolni a helyére...)

31

2006-06-03T11:49:00.000+02:00

Ha már tavasz és mindenki a tojásos nokedlit emlegeti... hát legyen :-)

Bár a nagy hétvégi punnyadás nem kedvezett a nokedli-gyártásnak, azért a főzés nem maradt el, éhesek voltunk. Gyorsabban elkészíthető tésztából az egész, az tényleg csak húsz perc és három edénnyel kevesebb mosogatnivaló :-)

Volt még a fagyasztóban pár szem morzsolt kukorica, hát ment a tojás és a tészta közé :-) Savanyúuborka, púpozott tányér, felfalás... Saláta majd legközelebb, igaz, akkor már nokedli is lesz :-) Ha már annyit emlegettük...

30

2006-06-03T11:47:00.000+02:00

Dudás Attila: Örömpörkölt

Articsóka úr nagyon szerette a nyelvet. Kivált a disznónyelvet, Dubarry módra. Az ugyan kétséges, hogy ezt a csemegét bárki megtalálhatná egyetlen vendéglő étlapján is, ám Articsóka úr nagy mestere volt a sosem látott és sosem hallott ételek elkészítésének és pontos leírásának, vagyis az ételköltészetnek, s nem akadt mesterszakács, akinek ne tudott volna újat mondani. Articsóka úr általában mindig olyan ételt rendelt, ami nem szerepelt az étlapon. S aztán mindig a kívánságára elkészített efféle "határtalan" ételekkel lakott jól.
Hajnali három felé járhatott az idő, vagyis nagyjából a "farkasok órája" volt, amit mi inkább a farkaséhség órájának hívtunk, amikor is Articsóka úr - számtalan disznónyelv elfogyasztása után - felemelte fejét a tányérból, és így szólt:
- Tudjátok meg: az álmok is ételből lesznek, nemcsak a gondolatok. Mert az étel: álom! S a megfelelő vacsora az álom igazi melegágya! Nem mindegy tehát, mit fogyasztunk lefekvés előtt. Aki nem akar álmodni semmit, az egyen valami könnyűt, hideget és egészségeset. Velük nincs dolgom. Aki viszont jó nagyokat akar álmodni, és szeretné szíve szerint kormányozni az álmait, az jól figyeljen. Tehát: akinek nincs pénze mozijegyre, de szívesen megnézne egy színvonalas horrorfilmet, az vacsorázzék lucskos káposztát. A lucskos káposztától csodálatos rémálmok jönnek! Ha álmodban viharos tengeren akarsz járni, égzengésben: vacsorázz nyugodtan hagymás babot! A hagyma és a bab a legkiválóbb álomrakéták! Ha csülköt vacsoráznál pékné módra, csoda történik veled, mert álmodban bizonnyal megláthatod őt, mert megjelenik: a mosolygó pékné, akit még senki sem látott! S ha több fehérszamélyt kívánsz álmodban, mint amennyit elbírnál, lefekvés előtt egyél vaddisznócombot csipkemártással, és nem fogsz csalatkozni!
A disznónyelv beszélt Articsóka úrból, kétségtelenül, a disznónyelv. És akkor a disznónyelv újra megszólalt, és önmagáról kezdett beszélni.
- A disznónyelv Dubarry módra: maga a titok. Ugrás a sötétbe. Megfejthetetlen talány. Disznónyelvvacsorától még soha nem volt két egyforma álmom, de még két hasonló sem! Madame Dubarry ugyan összetéveszthetetlen bájt és finomságot kölcsönöz ezeknek az álmoknak - de a disznónyelv! Sűrű homály, és áthatolhatatlan sötétség. S talán azért van mindez, mert egyrészt: a disznó szent állat, másrészt: mert álló nap a mélységet kutatja orrával, harmadrészt: mert minden földi útját emberben bevégző háziállat között ő a legbölcsebb! Mert a disznó a sarat is formálja, akárcsak Mózes első könyvében az Úristen (hisz tudvalevőleg sárból lettünk), s orrával ugyanúgy beleszuszog a sárba, ahogy az ember orrába lehelt a Teremtő! És én addig nem nyugszom, amíg meg nem fejtem a disznónyelv titkát!
És Articsóka úr felállt, s ebből mindnyájan tudtuk, hogy most következik Articsóka esti iskolájának aznapi utolsó leckéje. A Mester pedig így szólt:
- De minden álmodó között a legszebbeket az álmodja, aki lefekvés előtt örömpörköltet vacsorázott. Mert örömpörkölt lehet bármely közönséges marha-, sertés- avagy birkapörkölt, abban az esetben, ha az égiek is úgy akarják. Mert áldott az az étel, melybe hajszáll hullott! S nem is igazi étel az, melynek elfogyasztása közben nem szopogatsz le egyetlen hajszálat sem. S az örömpörkölt is majdnem hajszálon múlik - s még annál is többön!... Mert bizony mondom: az igazi örömpörkölt tartalmazza a szakácsnő egy szeméremszőrét is!
Itt volt hát a vége. Megismerhettük az utolsó titkot is az álmok és ételek titkos tudományából. Ám mielőtt végképp eltávozott volna, Articsóka úr felemelte ujját, és azt mondta:
- Közületek egynek még ma éjjel csodálatos álmai lesznek!
S azzal faképnél hagyott bennünket.
Minden szem rám szegeződött. Marhapörköltet ettem, ráadásul még egy hajszálat is találtam benne - legalábbis addig hajszálnak hittem. Zavartan mosolyogtam, aztán bocsánatkérő arckifejezéssel felkászálódtam, és nagyon gyorsan hazamentem.
És Articsóka úrnak ezúttal is igaza lett.
Mert azon az éjszakán olyan csodálatos álmokat láttam, olyan szépeket, melyekről száz pikáns fűszerezésű disznónyelv se tudna mesélni!

Disznónyelv Dubarry módra

Hozzávalók: 80 dkg sertésnyelv, 5 dkg liszt, 2 dkg cukor, 10 dkg zsír, 60 dkg kelvirág, 5 dkg sajt, só, besamelmártás.
A nyelvet megtisztítjuk, formázzuk és megfőzzük. Hideg vízbe tesszük, majd a bőrét lehúzzuk. Vastagabb szeletekre vágva zsíron röviden pároljuk. Tűzálló tálba tesszük rizsalapra, puhára főtt, rózsáira szedett kelvirággal befedjük. Leöntjük besamelmártással, reszelt sajttal megszórjuk, majd sütőbe téve addig sütjük, míg a sajt a tetején megpirul. Vajas pecsenyelevet adhatunk hozzá.

Dudás Attila író, 1968-ban született Szegeden, első kötete 1998-ban jelent meg.

29

2006-06-03T11:40:00.000+02:00

Van, amikor egyáltalán nem lehet ellenállni a látvány és az illatok kombinációjának. Hiába minden ellenkezés, egyszerűen meg kell kóstolni.

Egészen közelről beleszippantva a tejszínhabba... a szem máris meggyőz :-) kicsit sajnálom, hogy a tömörített változatban már nem látszanak a csokicseppek rendesen, meg külön a kakaóporok, de talán még így is el lehet képzelni.

Persze hogy nem lehet ellenállni! Épp tegnap emlegettem azt a multi etető céget, ma ismét a Bohócot gazdagítottuk... viszont ez a fajta kávéjuk nagyon oké. Gyors vasárnapi traccs mellé megfelel, két szürcs között egy szörcs és máris naprakész az ember a pletyka-weben.

Voltak azért még kacsintgató fánkok, sütemények és erős vaníliaillat, de nem! Elég csak a kávé :-)

28

2006-06-03T11:38:00.000+02:00

McDonald's Outlet - naháp, naháp :-) kár, hogy csak Amerikában... lennének tippjeim a következő profitábilis egységük elhelyezkedésére :-)

27

2006-06-03T11:36:00.000+02:00

26

2006-06-03T11:33:00.000+02:00

25

2006-06-03T11:21:00.000+02:00

Hogyan vegyük magunkhoz 30 perc alatt a heti koleszterin-mennyiséget?

Itt a tavasz, irány a külvilág! A téli mozgásszegényebb, tespedős, monitorelőttülős és papírmunkás életmód után kell a mozgás.
Nade. A mozgás energiaigényes. Globalizált, felgyorsult életünkben kinek van ideje (az egyik legkritikusabb tőketényező amúgy is az idő) minden nap odafigyelve, kiszámolva, stb megszerezni a megfelelő energiadús koleszterint? Hát itt a hétvége, a szabad fél órában rendezhetjük ezt az elmaradást :-)

Amíg pirul a serpenyőben (szigorúan semmi plusz olaj, zsír vagy vaj, csak a mi a sonkában van), addig elő lehet készíteni a belevalókat:
zsemle felvágva, hagyma karikára (vastag karika kell, mert később széteshet könnyen), sajt szeletek gyártása (spec most trappista volt kéznél, de az eidami jobban megy a füstös sonkához), 3 tojás előkészítve és egy kis saláta.

A sonka 'zsírjában' éppen megpirul a hagyma, akkor lesz jó, amikor már elkezdi azt a jellegzetes édes illatát eregetni a konyhába...
Aztán a következő nagy lépés közben el lehet végezni az apróbbakat. Amíg elkészül a három tükörtojás (ruhakímélés céljából célszerű keményre sütni, de ez ízlés kérdése, nagyon folyósra azért nem kéne), szépen sorba lehet rendezni a szendvicsben az alkatrészeket.
Alul hagyma, aztán rá kell olvasztani a sajtot (mikróban pikk-pakk mehet), következik a sült sonka, tetejére egy kis kócos saláta, esetleg ide jöhet ketchup-majonéz-mustár-torma-kimitszeret kence.

Elkészült a tükörtojás, mehet is azon nyomban a tetejére, végül a zsemle kalapja felülre és kész is. 20 perc az elkészítés, mosogatni való se sok maradt, elfogyasztani szép kényelmesen 10 perc. Na, ezzel meg is volnánk, magunkhoz vettük a heti koleszterint, több bajunk már nem lesz :-) A hét többi napjára már csak a müzlibe magot, fitnessz saláta, párolt zöldségek, kiflicsücskök beszerzése és két értekezlet közötti arcba tuszkolása maradt, ez már csak nem nehéz!
Irodista gyomrú sorstársaimnak azért megsúgom, koleszterin-ebédelés után kis gyomorsúlyosság felléphet, de ha megvárjuk, míg hatni kezd a rengeteg energia, túlélhetjük :-) már meg is jött az eredmény, kirobbanó forma, itt az ideje a kertásásnak, kútfúrásnak, tavaszi nagytakarításnak és minden erőteljes mozgásnak odakint. Már megyek is!

24

2006-06-03T11:19:00.000+02:00

23

2006-06-03T11:17:00.000+02:00

Menzakaja. No komment. Egyik nap sótlan petrezselymes krumplicsomók, másik nap száraz, zörgős rizs. A felettük levő húsokról...áhh... hamarosan inkább parizeres zsemle lesz... persze az nem ingyé', mint a menza, na de... ehh, na mindegy. Majd a hétvégén valami finomat... :-) mennyit is kell még aludni?

22

2006-06-03T11:10:00.000+02:00

21

2006-05-28T16:08:00.000+02:00

Krúdy Gyula

A szőlő

A Dunán érkezik a hajnali hajóval olyan mennyiségben, hogy a parton is megérezni illatát, vagy fehér kosárkában jön le a budai hegyekből egy fiatal nő karján.
Királyi gyümölcs, és a szegények gyümölcse, mert ízében benne van minden jó íz, amelyet az életben szerettünk. Van benne ilyenkor üde ifjúság savanykája, később érett öregség édes bölcsessége. Eszedbe hoznak ízei minden ízt, amely kedves és emlékezetes volt életedben, az első csók friss zamatosságától kezdve az öregségig csipegeted a szőlőszemeket a fürtről. Egyik szemben gyermekkorod ízeit érzed, a másikban esküvőd napja van elrejtve, a harmadikban a roppanó magocska vénségedről beszél.
Ősszel jön ő a városba a hegyek közül, amely időben legkedvesebb az élet. Túl a tavasz szökkenésein, lehűlve a nyári hévtől: az élet mint egy kedves stáción pihen meg őszidőben.
Lejön a szőlő a hegyekből, és frissít, üdít, gyönyörű ígéreteket tesz. Mutat hosszú, piros őszt, miközben folyton érik, mint az ember. Felszedi magába az élet napsugaraiból az erőt, a szélből a szilajságot, a halkan hulldogáló esőből a bölcsességet. Mire megérik: a nap messze húzódik a hegyektől, hűvösödik éjszaka, borong a felhő a domb felett: akkor van szüksége a szőlőfürtnek elrejtett ifjonti erejére, délceg öregségére, a napsugár tüzére. Hordóban jön le a hegyről, hogy esztendőn át vigasztalója, erősítője, mámorítója legyen az embereknek.
Elnézegetem a kis zöld kebleket a fürtön. Hol szedték illatukat, amely illat egyedülvaló, nem hasonlít semmi más gyümölcs vagy virág illatához. Kislányoknak van ilyen illatuk, amikor Kisasszony napján a máriapócsi búcsúra mennek. Szedőlányoknak van ilyen illatuk, amikor naphosszat tépték a fürtöket. Ifjú asszonyoknak volt ilyen illatuk, amikor Magyarországon az öreg szőlőbirtokosok olyan bort ittak, amelyet a környék legszebb asszonya taposott.
A pesti piacon, a Duna-part mentében is győzedelmeskedik a szőlő illata minden más gyümölcsé felett. Én legalább mindig őt érzem a poshadt szilváén, a vajas körtvéén is túl. Tájképek és emberi arcok mendegélnek előttem, régen falevéllé vált madarak és emberek kiáltanak a fülembe. Érzések jönnek a szívembe, amelyekről csaknem megfeledkeztem. Sárga bokrok körül kanyargó, keserű füstje szálldos a szüretnek. Valahol messze: boldog emberek éneklése visszhangzik, amelyre többé nem jár az országút. Gömbölyűen megelégedett arcok találhatók túl a madárijesztőkön, ahol úgy flótázik a sárgarigó, amint csak fiatal korában hallja őt az ember. Egy boldog gyermekkor hangulatai vibrálnak át a lelkemen, amikor a szőlőillatot érzem.
Mivel köszöntsem még őt, aki a régi pontossággal eljött a természet rejtelméből, midőn rövidebb a nap, és csapatban jár a seregély? – Halkabban virrad, korábban esteledik, de a nappal népes az édes szőlőfürttől. A szelek, amelyek tán lábnyomaikat az érő szőlőbogyó hamvában hagyják, most is úgy járnak a hegyek fölött, mint régen. A szőlőskertek fölött hulldogáló eső (amelyet olyan végtelen nyugalommal hallgatnak a kertek) tüzes nedvvé válik. A tüzes napsugár áfutamodik a szőlőkön, megöleli a hegyet.
Most még egyforma a szőlőfürt mindenütt ezen a darab földön, ahol szőlő terem. De majd ha borrá érik a szőlő, majd ha pincébe zárva megismerkedik a fogság gyötrelmeivel és forrongó szenvedélyeivel, majd ha felolvadnak benne a könnyek és sóhajtások, amelyek a kapálgatásnál körülvették, akkor tudjuk meg, hogy mi a különbség bor és bor között.

(1929)

20

2006-05-28T16:05:00.000+02:00

Este 3/4 8, Örs vezér tere, pék-bodega, kőkemény pogik... hmm... vacsora??

Javított Kiadás.

19

2006-05-28T15:45:00.000+02:00

Reggeli kávé előtt... emlékezni egy jó vacsorára azért még megy, de majd este el fog tűnni az egész kupac a konyhaszekrényben, tisztán. Hogy-hogy nem, enni, főzni jó, de mosogatni?? Na nézzük csak:

ha már itt a tavasz, őkelmét is meg kéne mozgatni, aztán jöhet a mosogatás, már sokkal jobb kedvvel :-)

18

2006-05-28T15:38:00.000+02:00

Legközelebb majd azt is kiszámolom, mennyi perc tempós séta tünteti el a vacsora plusz kalóriáit :-) illetve bármilyen más testmozgásé ;-)

17

2006-05-28T15:35:00.000+02:00

"Tavasz" omlett, gyorskaja vacsorára, de könnyű, könnyű... hamar el is készül, épp csak annyi idő, míg a marhahús-szeletek megsülnek, aztán megsül az omlett tésztája is. Sütögetés közben épp elkészülnek a kockák a paradicsomból, az uborkából és a füstölt sajtból, a salátaleveleknek is marad ideje levegőzni egyet, aztán kész a hús, kockákra kell vágni és már ez a rész kész :-) Gyors omlett-tészta 6 tojásból és 5 kanál lisztből, már mehet is a még meleg serpenyőbe, percek alatt kész a három nagy tojás-lepedő a tányérra, a kockákból jó nagy púpot kell a felére rakni, mehet rá kedvenc, sűrű saláta-öntet, aztán egy gyors összehajtás, kés-villa, jó étvágyat!
Kockázás közben röpke fejszámolás volt. Egy óra a bevásárlás, még egy fél a zsákmány hazahurcolása, tulajdonképpen ez a legnehezebb tétel az egészben. A bevásárlás és az áruválogatás idejét el lehetett volna tölteni egy gyorsétteremben, tíz perc sorbanállással és tíz perc papírdobozból nyámmogással, még fél óra a zajos tömegben. Szinte minden alapanyag benne van a gyorskajákból a tavasz-omlettben is, csak a liszt az otthoni. Számolgatás: 2 nagy szendvics vastag hússal (1200 Ft), ebben benne van a paradicsom és az uborka, aztán még egy saláta az öntettel (800 Ft), mondjuk még egy kis sajt plusz (120 Ft) és a fél óra spórolás az otthoni főzőcskézés helyett. Szumma: 2120 Ft + fél óra.
Az otthoni főzőcskézés költsége: 400 Ft a hús, 112 Ft az uborka, 120 Ft a paradicsom, 340 a csomag saláta, 270 Ft a tizenöt deke sajt, mondjuk 200 Ft a főzés energia-költsége és találtam még a hűtőben 6 tojást (150 Ft) és bontott saláta-öntetet (120 Ft). Szumma: 1712 Ft. Ja és a sajtból, salátából maradt még holnap reggelire :-) Pénzben nem nagy különbség, maga a konyhai pepecselés 20 perc volt. De a legnagyobb többlet az a kíváncsi kérdezősködés (mit főzöl, hmm?) és az a kóstolgató huncut mosoly, majd aztán a végén a has-simogatás és az a jóllakott mosoly...

16

2006-05-28T15:33:00.000+02:00

15

2006-05-28T15:16:00.000+02:00

Best of Nagyi Palacsintázója (Batthyány tér)

14

2006-05-28T14:29:00.000+02:00

spirit of champagne...

13

2006-05-28T14:26:00.000+02:00

forró serpenyő, cseppnyi olaj, méééééz, dió, rázás, szagolgatás, hmm... nyamm :-)

12

2006-05-28T14:25:00.000+02:00

"Cseresnyés rétest enni júniusi vasárnapokon (esetleg hétköznapokon is) valóban a nyárba hajló tavasz örömeihez tartozik. Különösen, ha már itt van a ropogós, fekete, magyar cseresnye, mely kissé megfesti az ember szája szélét, de olyan jóízű, hogy érdemes érte elviselni ezt az apró kellemetlenséget. (A rúzs is fest, de viszont egyáltalán nem jóízű.)
Az álmoskönyv is bátran bevehetné bölcsességei közé a lúdhús mellé, hogy cseresnyés rétest enni szintén jó – persze csak akkor, ha jól csinálják. Mert ez a jeles magyar étek is azok sorába került, melyeknek készítése körül súlyos bűncselekmények történnek. Így például határozottan ilyennek lehet bélyegeznem azt a szokást, mely sajnos, sokfelé divatozik, hogy a cseresnyében benne hagyják a magot. Nem is említve, hogy a maggal együtt más egyéb is benne maradhat, igazán kellemetlen dolog, ha a gyanútlan fogyasztó foga minduntalan egy-egy kemény csonthéjba ütközik. Hát csak ki a magvakkal, ha egy kicsit hosszadalmasabb is a munka és felényivel több gyümölcs kell is ugyanannyi tésztához. Aztán az a hamisság is megtörténik, hogy a szép vékonyra kinyújtott tésztának csak a felét hintik be cseresnyével, a másik felét üresen csavarják köréje. Az illetők bizonyára nem tudják, hogy amit ilyen módon csinálnak, az már nem is rétes, inkább valami töltött csőféle; ha megsült, kemény és száraz, mint a fadarab. A rétesnek ellenben valójában rétegesnek, szaftosnak és bár pirosropogósnak, de semmi esetre sem keménynek kell lennie.
A liszt, ha külföldön élünk is, magyar legyen, mert a magyar búza lisztjének olyan dús sikértartalma van, hogy a megfelelő szabályok szerint belőle készített se kemény, se lágy tésztát meglisztezett abroszon hártyavékonyságúra lehet kinyújtani. Bécsben (és általában Ausztriában) azért tanulták meg annyira-amennyire a rétescsinálást, mert ők a mi búzánkon éltek mindenkor.
De a legfinomabb magyar liszt se jelenti azt, hogy mindenki ki tudja „húzni” a rétestésztát. Igen jó gazdaasszonyok, szakácsnék, szakácsok kezében olyan likacsos lehet a rétestészta, mint a háló, míg akárhány kezdő süldőleány első próbára boldogul vele. Nyilván erre is születni kell.
Még szerencse, hogy meglehetős számmal születnek reá magyar leányzók, akik menyecske korukban se felejtik el, hogyan kell a kinyújtott tésztát meglocsolni olvasztott zsírral, megszórni finom zsemlyemorzsával, hogy felszikkadjanak a netán túltengő gyümölcsnedvek, rádobálni apróra vagdalt mandulát (egy késhegynyi fahéj sem árt neki) az ízek gyarapítása céljából, s végül dúsan meghinteni cseresnyével. Persze tört cukrot is tesznek reá, de csak a cseresnye édességéhez képest, mert egyáltalán nem szükséges, sőt éppenséggel káros volna, ha émelyítően édes volna a cseresnyés rétes, amint kissé megzsírozott tepsiben, forró sütőben piros ropogósra sülve tányérunkon illatozik."

/Magyar Elek/

11

2006-05-28T14:23:00.000+02:00

Bächer Iván: Ebéd

Elönti most a zengő,
aranyló húsleves
a porcelánmeder bő
ölét, és béke lesz,
a zöldség ázaléka,
a grízgaluska és az
elomló sárgarépa
felejtet bús levést.

A csirkecomb! Ah, elmén,
sziven a sebre ír,
a krumpli, gomba halmán,
uborkanépen úr,
sugárzó, sárga bunda
dús hóhúsát ragyogva
tavas-szinébe vonja,
a roppanó panír.

És itt vagyunk mi is most,
család vagyunk, ki ül,
az asztalunk a biztos
és az, mi rákerül.
Kapaszkodunk. A kétely
megéve, mint az étel,
a bölcs, hatalmas asztal
ül már minket körül.

10

2006-05-28T14:21:00.000+02:00

Kell ez neked?!

9

2006-05-28T14:19:00.000+02:00

8

2006-05-28T14:17:00.000+02:00

Parasztreggeli Budapest-módra, tésztával krumpli helyett, a többi, a sok hagyma és a tíz tojás az stimmel. KolbászLight, de aztán futás!!

7

2006-05-28T14:13:00.000+02:00

almakompót Part 2

6

2006-05-28T14:02:00.000+02:00

A lenti kettő plusz egy zsemle kitett egy laza kis vasárnapi vacsorát :-) Semmi cicó, az alma már barnult, a fagyasztó is éppen takarításra szorul, a zsemle már nem érte volna meg a holnapot, úgyhogy rövid bütykölés után, fél óra sütkérezés után, szájnyalogatás után... most alvás jön. Aztán holnap egy tempós séta a vonathoz, hogy a kalória ki- és bevitel azért egyensúlyban legyen!

Későn jutott eszembe, hogy van még a hűtőszekrényben egy fél üveg száraz csemegebor, de talán nem is baj, majd legközelebb :-)

5

2006-05-28T13:59:00.000+02:00

Igazi borsodi rettenetes sültkolbász kezdetben...

4

2006-05-28T13:41:00.000+02:00

Nem nagyon édesre hangolt almakompót kezdetben...

3

2006-05-28T13:39:00.000+02:00

Bevezető és használati utasítás
ehhez és az összes többi szakácskönyvhöz avagy
A parasztasszony a kastélyban

A szegény paraszt feleségét mindig felhívatták a kastélyba, ha nagy vendégség ígérkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit tiszított, tortakrémet kevert - aztán odahaza mindenről egy ízig beszámolt hites urának.
- Micsoda dínomdánom volt megint! Micsoda lakoma! Befejezésül eperkrémes torta! Bizony, a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána!
A paraszt hallgatja csak, hallgatja megannyiszor ezt a történetet; egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, az asztalra csap, és így kiált:
- No hát egyszer már én is kérek eperkrémes tortát!
- De édes uram - így a parasztasszony -, nincs hozzá eprünk!
- Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével!
- Jó, de vajunk sincs a krémhez!
- Akkor csináld zsírral!
- Honnét vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák rozslisztünk maradt!...
- Megteszi. Csináld hát rozsliszttel!
- No és a tojás? Tizenkét tojás!
- A mindenségit neki, hát veletek asszonynéppel sehogy se boldogul az ember? Mondtam, asszony, nekem torta kell, eriggy a konyhába, de egy-kettő!
A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, vár ... aztán egy szó nélkül visszatér a tortával. Az urának sincs kedve szónoklatokhoz. Csak levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: - Látod! - És lassan hozzáteszi még: - Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az ujjukat nyalogatni!

/Lénárd Sándor: A római konyha/

2

2006-05-28T13:32:00.000+02:00

semmi extra kalória-számolgatás... csak úgy a friss tavaszi ízek miatt készült az uzsonnaszerű manna. túró, fűszerek, reszelt sajt a krémbe, paradicsom, uborka, keverés, kenés, pirítós. na és a szalonna, csak a hangulatért :-)

1

2006-05-28T13:19:00.000+02:00